Szembenézés

Száz esztendővel ezelőtt súlyos tragédia érte a nemzetet. Ez a tény vitán felül kell hogy álljon – akkor is, ha a Trianonhoz vezető okokat sokan különbözően látják. Romániához, Csehszlovákiához, a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, Ausztriához, sőt Lengyelországhoz (néhány árvai és szepesi falu), illetve később Olaszországhoz (Fiume) is kerültek területek a történelmi Magyarországtól. Emberek, sorsok változtak meg egy csapásra, és persze nemcsak az új többségi nemzethez tartozók, de a hirtelen magát kisebbségben találó, elszakított részre kerülő magyarság élete is gyökeresen megváltozott.

Nyilván könnyű lenne Károlyira vagy az elhibázott kisebbségpolitikára húzni az egészet! Bal- és jobboldalon egyaránt megvannak a mítoszok a Trianonhoz vezető útról. Természetesen lehet – és kell is – azon vitatkozni, milyen okok vezettek ide, s feltárásuk akkor sem hiábavaló, ha közben eltelt egy évszázad. Leginkább azonban őszinte, önáltatás nélküli szembenézésre lenne szükség. Ideje belátni, hogy sokkal inkább a jelenre, a nemzetpolitikára kellene koncentrálni.

Nincs kétség afelől, hogy problémát jelent: a nemzet száz esztendő múltán sem egységes Trianon megítélésében. Ám el kell ismerni, hogy az utóbbi másfél-két évtizedben számos tabu dőlt le, és a politikai elit kezd egységessé válni a nemzetpolitikában. Jó példa erre Tamás Gáspár Miklós következetes kiállása, vagy hogy a kedvezményes honosítást ma már a baloldalon is számos párt támogatja. Sőt Mesterházy Attila még MSZP-­elnökként bocsánatot kért az elszakított részeken élőktől a 2004. december 5-ei népszavazás miatt. Egy friss gesztus, hogy Budapest idén június 4-én egy percre leáll. Nyilvánvalóan még jó pár évnek el kell telnie ahhoz, hogy a nemzeti együvé tartozás kérdésében konszenzus alakuljon ki. Ám a szándék az elit többsége részéről megvan.