„Számomra előny előző civilizációs fokon lenni” – Kelemen László a Mandiner hetilapnak

Szilvay Gergely interjúja a Mandiner hetilapban.

Milyen érzésekkel költözik vissza Erdélybe?

Pár hete kénytelen voltam házi karanténba vonulni Romániában, egy ismerősöm nyárádszentsimoni házába mentem. Csodálatos két hetet töltöttem ott. Úgy éreztem, befogad a táj, és persze az emberek is, hiszen ugyanolyan jól beszélem a székelyt, mint a budapesti magyart. Jó érzés lesz hazamenni, de addig még jó másfél évem van. Meghatározó időszak lesz. Két cél vezérel. Meg kell teremtenem az erdélyi Hagyományok Háza működésének feltételeit, meg kell szerveznem az ottani munkát. Másrészt meg kell találnom a budapesti utódomat. Görcsölök is ezeken. Most doktorálok folklórból is, mert szükség lesz rá az erdélyi munkámhoz.

Mi a doktori témája?

Az Utolsó óra gyűjtés magyarnak hívott táncai: ritka magyar, sűrű magyar, négyes – a csárdás előtti korszak, a nemzeti ébredés ideje. Felfigyelt már rájuk Bartók Béla és Martin György is, csak ők a nagy épületet építették, nem csak ezt a szobát.

Van még kutatásra váró, feltáratlan terület?

Izgalmas kérdés, hogyan látják az egyes nemzetiségek, mi az övék és mi nem. Írt erről Lajtha László pár jó szót a Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés előszavában, és Bartókot is mélyen foglalkoztatta, de nincs kikutatva. A máramarosiak például a teljes mezőségi zenére, táncra azt mondják, hogy magyar, pedig Mezőségen csak szórványmagyarság él, és ők sem neveznek mindent magyarnak. A székelyek a csángók viseletét, táncát románosnak tartják. Hogyan fejlődött a tánc? Miért maradtak meg itt-ott a körtáncok, lánctáncok? Milyen szerepük volt a 19. századi táncmestereknek a falusi táncok alakításában? Bekerültek ugyanis akkoriban olyan táncok is a kínálatba, mint a cepper vagy straier, ami azt mutatja, hogy ezeket talán osztrák katonák tanították, de ez csak feltételezés.

Nem érezte úgy az előző évtizedekben, hogy kétlaki életet él?

De, mindig is úgy éreztem. Egy pillanatra sem szakadtam el Erdélytől 1986 óta. Édesanyám és a húgom, a rokonság most is ott élnek. De biztos, hogy a magyarországi, budapesti létbe is belegyökereztem. Mindkét helyen otthon érzem magam, gyakran utazom. Megélem, hogy nem két nemzet vagyunk, hanem egy.

Mi változott harminc év alatt Erdélyben?

Rengeteg minden, de a természeti környezet nem. Marosvásárhely utcái ugyanolyan ismerősek, mint Ditró fölött a hegyek. Ami alapvető változás, hogy mind kevesebben vannak, akik természetes módon, közösségben kapták és élik is a néphagyományt. Ezért fontos, hogy az erdélyi Hagyományok Háza is foglalkozzon majd azzal, hogy a hagyományt élő módon lehessen átadni; szervezett keretek között, de élő módon.

Miért jött Magyarországra annak idején?

Nem bírtam tovább. 1984-ben végeztem a kolozsvári zeneakadémián, majd Nagyenyedre helyeztek tanítani. Két kemény évet töltöttem ott, megviselt. Megesett, hogy három hónapig tojást és szalonnát ettem. A szalonnát hoztam otthonról, a tojást pedig jegyre adták. Harcolni kellett azért, hogy a nevemet az élelmiszerjegyen ne írják át minden hónapban románra. Volt, hogy elmentünk gyűjteni Kallós Zoli bácsival Magyarbecébe, és otthon már várt a Securitate azzal, hogy mit kerestünk mi abban a faluban. Valaki besúgott. Megvárták, míg elment Zoli bácsi, akit akkor már nem mertek bántani, de engem igen. Megesett, hogy behívtak, kaptam két nagy taslit, és utána beszélgettünk. Szerencsére egy félromán kollégám, aki az amatőr rádióklubot vezette – ma­gyarán be volt kötve a Szekuhoz –, valahogy mindig kimagyarázott engem, elintézte, hogy ne legyenek nagyobb bajok. Utólag nem ez a lényeges, hanem a fojtó levegő, s hogy nem tudtam mit csinálni. Sokan gondoltuk úgy, hogy sosem fogunk eljönni Erdélyből, én is. De eljött a pillanat, hogy Kallós Zoli bácsihoz fordultam – aki amúgy általában a maradást pártolta –, és elmondtam neki, hogy sokkal többet tudnék tenni a szívünknek fontos ügyért Magyarországon. Meglepő módon megértette az öreg, pedig nagyon a kivándorlás ellen volt, és főleg nagyon tartotta a belső kört.

S nem sokkal később létre is jött a ma már legendás Ökrös zenekar.

Ökrös Csabát, Isten nyugosztalja, Erdélyben ismertem meg, mert ő is járt gyűjteni, játszani, élményeket szerezni, akárcsak sok más népzenész. 1984-ben találkoztunk először Mérán, ahol épp háromnapos lakodalmat muzsikáltam Fodor „Neti” Sanyi bácsival, ők meg jöttek gyűjteni, és megtapasztalni a miliőt, amelyet egy régi, hagyományos mérai lakodalom jelentett. Ettől kezdve élő kapcsolat volt köztünk. Csabának épp akkor esett szét a korábbi, Újstílus nevű zenekara, amikor átjöttem, és mondta, hogy csináljunk új bandát.

Az Ökrös le is tett több fontos lemezt az asztalra, aztán egyszer csak nem zenélt tovább. Mi történt? Több dudás egy csárdában?

Az a zenekar nagyon nehéz zsenikből állt. 1999-2000 körül magánéleti válságom volt, és úgy éreztem a legjobbnak, ha elhagyom a bandát. Nem számoltam azzal, hogy én vittem a zenekar menedzsmentjét, így miután kiszálltam, széthullott. Sajnos nem folytatták, pedig szerintem tudták volna nélkülem is.

Ma már alig lehet találni egy-egy példányt az olyan legendás lemezekből, mint Az örök Kalotaszeg, a Bonchida, háromszor vagy a Kalotaszegi mulató énekek.

Volt egy bt.-m, az adta ki a lemezeket, én terveztettem a borítókat is, de megszüntettem a céget. Épp a minap Liber Endrével beszélgetve esett szó róla, hogy újra meg kellene jelentetni őket. Én nem látom akadályát. Nekem még mindig megvannak a bemutatóplakátok is. Szép emlékek, a szakmai életem fontos stációi.

Ökrös Csaba tényleg olyan nehéz eset volt?

Nagyon. Volt, hogy felébredtem reggel a hotelszobában, és ő már a fürdőszobában gyakorolt. Hajszálpontosra kigyakorolta, amit akart. Mi is át akartuk élni a katarzist a zenénkben, amelyet a közönség átélt.

Volt azért egy Ökrös-koncert pár éve a Zeneakadémián. Milyen érzés maradt meg róla?

Mintha sosem váltunk volna el. Egy délelőtt bementünk, eljátszottuk a két­órás műsort, majd eljátszottuk este is. Annyira együtt volt a zenekar… Csak utána nem fejlődtünk tovább, ott maradtunk, ahol húsz éve voltunk.

Hova lehetett volna fejlődni?

Nagyon sokfelé. Egy zenekarnak mindig van hová továbblépni. Mi alkalmaztunk például először négyhúros brácsát a táncházzenekarok közül, mi álltunk be először egyből két prímással, mi hoztuk be a budapesti táncházközegbe a kalotaszegi zenét. Sok tájegységről muzsikáltunk. Ökrös Csaba elővette Lajtha László Kőrispataki gyűjtését és sok más jó zenét. Zseniális zenész volt a nagyenyedi kollégium iskolaszolgája, Kulcsár Ferenc, megismertettem vele, játszik is az egyik lemezünkön.

Milyen az erdélyi magyarság helyzete ma?

Akinek van egy kicsi, ép esze, nem gondolhatja, hogy Magyarország vissza akarja csatolni Erdélyt. Hogy a kolozsvári egyetemisták miért érzik úgy, hogy végül is szabadság van? Mert azt akarják érezni. Mindenkinek elege van abból, hogy az orrába vágják, hogy kisebbségi, és ha nem tetszik neki ott, akkor menjen Magyarországra. Mindenki normálisan szeretne élni ott is, épp elég a kisebbségi lét keresztje. Kolozsváron ma a magyarságból az ott tanuló fiatalság a meghatározó. Ők ráadásul egy teljesen más, digitális világba születtek bele, amelyben nincsenek határok. De vannak más nehéz helyzetek is. Elég csak az úzvölgyi incidenst megemlítenem. Nagyon örülök, hogy nem ültek fel az ottaniak a provokációnak. Meglepően nehéz megküzdeni a kommunizmus maradványaival. Szembesülnöm kellett például azzal, hogy Marosvásárhelyen a plakátokat még mindig engedélyeztetni kell a városházán, ami demokráciában nonszensz.

Van még gyomorgörcse a határon?

Már nincs, de sokáig volt.

A Hagyományok Háza alapítására hogyan emlékszik vissza?

Isteni beavatkozás volt a sorsomba. Akkoriban otthagytam mindent, csak a Fonóban akartam tovább dolgozni, az Utolsó órát próbáltam menedzselni. Így jutottam el Rockenbauer Zoltánhoz, aki akkor a Miniszterelnöki Hivatalban dolgozott. Kértem a támogatását, hogy folytathassuk az Utolsó órát, hogy Erdély után fel tudjuk venni a felvidéki, kárpátaljai, délvidéki, kis-magyarországi zenekarokat is. Néprajzosként megkérdezte, hogy milyen érdemi projektek vannak még ezen a területen. Elmondtam neki, hogy fontos lenne létrehozni egy a néphagyományok intézményes átadásának szentelt intézményt, egy „hagyományok házát”. Rá pár napra az autóban hallgattam a Kossuth Rádióban a Déli krónikát, bemondták, hogy ő lett a kulturális miniszter, és elmondta, hogy három dolgot szeretne megvalósítani – az egyik a Hagyományok Háza.

Mi az erdélyi Hagyományok Háza célja?

Azt szeretnénk, hogy a lokális kultúrák – a román, a cigány és a magyar – megmaradjanak. S ebben épp a magyar folklórkutatás nagyon jól áll, hiszen például Bartók Béla a mai napig a legnagyobb románnépzene-gyűjtő. Szerintem én is több románoknak játszott zenét vettem fel eddigi életem során, mint magyart. Ez a kultúra egységes, Erdélyben nem lehet csak a magyart, a románt, a cigányt vizsgálni, mivel egymás nélkül értelmezhetetlenek. Az erdélyi népek lokálisan mindig is testvérként éltek együtt, kivéve a szászokat, akik elkülönültek, és már a reformáció után közvetlen a birodalmi németséghez kapcsolódtak. Remélem, hogy az erdélyi Hagyományok Házával is tudunk majd ebben segíteni – nem véletlenül nem az lesz a neve, hogy Magyar Hagyományok Háza. Látok olyan erdélyi román szervezeteket is, amelyekkel szakmai alapon együtt lehet működni, és nem gyanúsítgatnak újból azzal, mint régen Bartókot, hogy el akarjuk lopni a román folklórt. Ha van, amit érdemes eltanulni Amerikától az az, hogy vannak olyan kulturális játszmák, amelyekben mindenki nyerhet, és olyan játszmákat kell játszani, amelyekben nem kell eleve vesztes pozíciót osztani.

Bartók óta aggódunk, hogy végleg eltűnik az autentikus néphagyomány. Hol tart ez a folyamat?

Az aggodalom jogos. Az erdélyi falvakban a hagyományt átadó emberek lassan itthagynak bennünket. Akik maradnak, azok vagy csak nagyon keveset vesznek át a tudásból, vagy visszatanult tudásuk van. De ez is nagyon fontos: ha nem lett volna annak idején Kis-Magyarországon Gyöngyösbokréta mozgalom, Szanyban és Szilben nem maradt volna meg a verbunk. Ez is azt mutatja, hogy szervezett hagyományátadásra van szükség a falvakban is. Sajnos a mostani gazdasági rendszer a kényszeres növekedésre épít, ami egyenlő a fokozódó kizsákmányolással. Ha a földet mind nagyobb terméshozamra próbáljuk rábírni, az egykori családi gazdálkodás és a falu megtartó ereje háttérbe szorul. Így a gazdák abban érdekeltek, hogy minél nagyobb területet egyben szántsanak. Egy ezerlelkes dunántúli faluban öt ember kezében vannak a földek, amelyeket gépesített módon művelnek meg, alkalmaznak húsz embert, a többiek pedig a falu öt zöldségboltjában veszik meg a termést. Errefelé tart a falusi világ, erre viszi a gazdasági kényszer. Nem zsákmányolhatjuk ki a természetet magunk körül, és magunkat sem, mert akkor el fognak néptelenedni a falvak. Van egy olyan rossz vízióm, hogy pár évtizeden belül intelligens robotok oldják meg a földművelést, és a magyarság városokba költözik.

És a románság?

A románság is. Ez civilizációs folyamat. Az erdélyi népek is más civilizációs fokon vannak. Ez nem értékítélet, ez tény. Amúgy is: számomra előny előző civilizációs fokon lenni.

Forgatott egy legendás sorozatot az erdélyi falusi bandákról, mozifilm is készült belőle. Hogyan emlékszik az Életek énekére?

Nagy élmény volt, hogy végig tudtam járni ezeket a falvakat. Ez azután történt, hogy végigvittük az Utolsó óra gyűjtést. Negyvenhat zenekart hoztunk Pestre Erdélyből, hogy felvegyük a muzsikájukat. Az Életek énekében igyekeztünk megmutatni minél több tipikus tájegységet a zenéjével együtt, s ez elsősorban Bereczky Csaba rendezőnek köszönhető, aki vaskézzel irányította a forgatást. Meg is lett az eredménye. Nemrég bíztam meg egy türei barátomat, Lengyel Lászlót, hogy járja végig ismét a falvakat, és mérjük fel, kik vannak még meg. Ép, intakt zenekar nincs a régiek közül, azaz mindegyikből hiányzik valaki, nemrég a magyarpalatkai bandából halt meg a bőgős. Pótolni fogják persze, mert már folyik a szervezett visszatanítás a Csoóri Sándor-programnak köszönhetően. A palatkaiak prímása, Kodoba Florin tanítja a palatkai cigány gyerekeket, Varga István „Kiscsipás” ugyanezt teszi Bánffyhunyadon a kalotaszegi muzsikával. A cigány gyerekek egy része ugyanis még meg is tudna élni a muzsikálásból, ez lenne a cél. Szóval egyre inkább van utánpótlás, de a nagy, régi zenekarok eltűnnek.

Hogyan látja a táncházmozgalom jelenét?

Vírus után, vírus előtt. A járvány előtt forrt az egész, a nagylelkű kormányzati támogatásoknak köszönhetően fantasztikus folyamatok indultak el. Szerintem ezen a területen lehet a legjobban érezni azt, hogy egy nemzet vagyunk. Egy fővárosi és egy vidéki táncegyüttes is táncol erdélyi, felvidéki és kis-magyarországi táncokat is, mindenfélét. A koronavírus számunkra rák, amely megfojtja a táncházmozgalmat, mivel az a kisközösségekre, a közvetlenségre épül. Ha nem tudod megfogni a nőt tánc közben, mert tartani kell a másfél méteres távolságot, akkor elvész a lényeg. Várjuk, hogy kifejlesszék az oltást. Próbálok addig is kitalálni valamit, most például azon gondolkodom, hogy lepadoltatom a Corvin tér egyik ficakját, és szabadtéri táncházakat szervezek pároknak, bejelentkezéses alapon egyszerre maximum ötven embernek. Pedig itt a csodálatos belső helyszín hatalmas légtérrel. Azon is gondolkodom, miként tudnánk tartani néhány nyári tábort, hiszen a mozgalomban a nyár a tanulás és a feltöltődés időszaka, a táborok pedig központi jelentőségűek. Reménykedem, hogy szeptemberben meg tudjuk rendezni az udvarhelyi táncháztalálkozót is. Ha nem tudunk ilyen alkalmakat szervezni, szétesik a közösség. Sovány előnye a helyzetnek, hogy a lokális dolgok felértékelődnek: a helyi konyha, a helyi gyümölcs – remélem, a lokális kultúra is.

Beépült a népi kultúra a fősodorba az előző évtizedekben?

Nem, és nem is fog. Világos kell legyen a számunkra, hogy olyan globalizációs ellenszélben hajózunk, hogy nem tudunk beépülni. Az ajtót talán minél szélesebbre tudjuk tárni. Ha természetes dolog lenne, hogy vasárnap a helyi viseletben megy templomba, aki jár, és egy helyi táncot is tud, húsvétkor pedig nem kindertojást tesz az asztalra, hanem festenek otthon, akkor már jók vagyunk. Ha a fejekben bekerül a fősodorba a népi kultúra, akkor már elértünk valamit. Mindig peremhelyzetben voltunk, mióta felbomlott a népi világ. Nem is hiszem, hogy az egész nemzet meg fog tanulni kosarat fonni például, mert nem kell annyi kosárfonó. Viszont ha egyszer, Isten őrizzen, rettenetes kataklizma történik, akkor a népi kultúrát ápoló közösség a többieket is meg tudja tanítani fontos dolgokra, meg tudja tartani. Ez a cél.

Címlapkép: Ficsor Márton