Tarlós István megtáncoltatta a csodálatos olasz filmcsillagot
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
Amerikai por
| Győrffy Ákos |
Az utókor sokszor mostohán bánik a költőkkel, elfelejti őket, mintha soha nem is léteztek volna. Az utókor kegyetlen, érzéketlen, közönyös, ritka kivételektől eltekintve. A csornai születésű költő, Horváth Elemér esetében is ez történt, és csak remélhetjük, hogy az őt körülvevő süket csönd nem tart örökké. Horváth Elemér 1956-ban hagyta el Magyarországot, életének hátralevő hat évtizedét először Olaszországban, majd az Egyesült Államokban töltötte. Emigráns magyar költővé vált, mint oly sokan. Elég, ha csak Bakucz Józsefre, Gömöri Györgyre vagy Sárközi Mátyásra gondolunk, akik mindannyian 1956-ban emigráltak.
A nyugati magyar költő fogalma Magyarországon régóta problémás. A rendszerváltásig nem lehetett szó róluk, munkásságuk 1990 után sem vált a magyar irodalom szerves részévé. Mindvégig a periférián maradtak. Különösen igaz ez Horváth Elemérre, aki szintén nem került be a kánonba, könyveiről feltűnően kevés kritika született. Holott a 20. századi magyar költészet egyik legkiválóbb alakjáról van szó. Horváth Elemér egészen egyedi költői nyelvet hozott létre, amely egyszerre hordozza a klasszikus műveltség elemeit és a leghétköznapibb pillanatokat. Talán Petri György költői nyelvéhez áll a legközelebb, legalábbis ami a takarékos, olykor szinte kopár versbeszédét illeti.
Magyarországon négy kötete jelent meg, a legutolsó Talajvíz címmel, amely a kilencvenes években írt verseinek legjavát tartalmazza. Jellemző – és végtelenül szomorú –, hogy halálhíre másfél éves késéssel jutott csak el Magyarországra. Horváth Elemér 2017-ben hunyt el az Egyesült Államokban. Költészetének meghatározó vonulata a hazájához fűződő viszonya, amelytől – lelki értelemben – soha nem tudott elszakadni. Ahogy hellenisztikus sírvers című költeményében írja: „ez az amerikai por / horváth elemér magyar költőé / kies pannóniában született / és élt boldogan fiatal / amíg elkergették a honfitársai / s a történelmi szükségszerűség- / idáig jutott s nem tovább.”
Ez a költészet feltétlenül megérdemli, hogy irodalmunkban kitüntetett helyet foglaljon el.
(Horváth Elemér: Talajvíz. Orpheusz Könyvek, 2002)