Foch-leves

Kedvezni akarván a franciáknak, 1919-ben a budapesti éttermek étlapján megjelent a Ferdinand Foch marsallról elnevezett leves, a Foch-leves. A siker kétes volt már akkor is. Az eredményt magunk is látjuk. Gyanítom, a marsall nem evett abból a levesből, de mi azóta is bőszen kanalazzuk. Nem vinném el a történet szálát a mókázás felé, bár hiszem és vallom, hogy addig élünk, míg röhögni tudunk magunkon. Röhöghetnénk is jó sokat, ha nincs az a száz év mögöttünk, ami mögöttünk van. 

Tizenkét évvel ezelőtt fél évet Párizsban töltöttem. Lakhelyünk a Foch marsallról elnevezett avenue mögött volt, s nekem az utcatábláról mindig eszembe jutott ez a történet. Franciául tanultam, s meglepődve álltam a középkorú franciatanárnőm előtt, aki azt hitte, hogy mi oroszul beszélünk, és az égvilágon semmit nem tudott Magyarországról. Ezzel nem volt egyedül. Sokan azt hiszik, hogy a franciák száz éve úgy kelnek fel minden reggel, hogy „de kicsesztünk veletek”. Nem, a franciák úgy kelnek fel minden reggel, hogy fogalmuk sincs Közép-Európáról, mert ők az iskolában Nyugat-Európa történetét tanulják, és nem mond semmit nekik Trianon, de még Magyarország is alig. Sokkal jobban érdekli őket Afrika, a volt és jelenlegi gyarmataik, a saját világhatalmi pozíciójuk, mint 
Közép-Európa.

Ez így volt száz éve is. Győztek, és a győztes hatalmak írták a történelmet. Szétszabdaltak minket érdekeik szerint, és továbbmentek. Mi meg itt maradtunk kiterítve, szétszaggatva, darabjainkban, odahajítva a környező országoknak, és másodrendű állampolgárokká téve szolgáljuk azt az országot, ahonnan száz éve ki akarják tenni a szűrünket, mert nem tudnak mit kezdeni velünk.