Amiből csak egy van

Életem egyik első emléke négyéves koromból származik: ülök egy stégen apámmal, aki Petőfi Falu végén kurta kocsma… című versét szavalja nekem. Többször elmondja, jól hangsúlyozva, kicsit színpadiasan, bizonyos részeket megismétel, mert látja, hogy mennyit nevetek rajta. Inkább még csak az intonáción kacagok talán, de ma is visszhangzik bennem a vers egy-egy sora, ahogyan akkor mondta. Negyvenegy év után is érzem, hogy meleg, párás este van – ez az időtlen boldogság, amelyet akkor persze nem ért az ember. „Falu végén kurta kocsma, / Oda rúg ki a Szamosra” – mit tudtam még akkor, hogy merre folyik a Szamos!

Még három évet kellett várnom életem első, rövidke erdélyi útjára: 1982-ben vagyunk, a legsötétebb román világ utolsó évtizedében, ahol a sötétség szó szerint értendő. Már a határátlépés Ceaușescu tébolydájába bizarr élmény: a román határőr ki akarja vetetni apámmal a Lada hátsó ülését magyar könyvek, szappan és más tiltott dolgok után kutatva. Apám szemtelenül visszaszól: „Vegye ki maga!” Talán csak a meghökkentő pimaszság vagy a velünk utazó professzor nagyapám, esetleg a szerencse, netán mindez együtt oldotta meg a helyzetet: egy ilyen megjegyzésért a román rendőr akkor már hatvan éve ütött, ha vele szemben egy neki kiszolgáltatott magyar állt – magyar útlevél nélkül. De nekünk volt a zsebünkben ilyen védelem. Dédnagyanyám városába, Kolozsvárra tartottunk, vaksötét úton zötyögve, csendben, és nem emlékszem többre, mint pár gyanús, körülöttünk lődörgő alakra Kolozsvár főterén és egy tök üres hentesboltra, ahol szó szerint semmi nem volt egy-két uborkásüveget kivéve.

Az, hogy a magyarság nem korlátozódik az állam jelenlegi határaira, nyolc-tíz éves korom körül tudatosult bennem.

Iskolában nem tanultuk, de otthon azért szorgosan olvasgattam a magyar mondákat, a székely népmeséket, és idővel a térképeket is elkezdtem felfedezni, ami aztán pár évvel később iskolai atlaszok átrajzolásaiban folytatódott. Az első felvidéki kirándulások, 1985 környékén elállt a szavam attól, hogy Budapesthez ennyire közel, „külföldön” nagy számban élnek ugyanolyan magyarok, mint mi, és gyönyörű a táj (hegyek!). A Panoráma útikönyvben áthúztam Bratislavát, és Pozsonyt írtam a helyére. De hogy mi történt egyszer régen, miért nem egy országban van már minden magyar terület, az csak jóval később állt össze bennem, aminek megértéséhez fel kellett nőni kicsit. A Trianon előtti családi történeteket szintén jóval később ismertem meg. Ám a nyolcvanas évek végén témává vált az elcsatolt magyar közösségek ügye, és onnantól egyenes út vezetett első önálló erdélyi utamra 1992-ben, Székelyföldre.