#Újrakezdés

A virológusi diplománkat kitehetjük az igazi mellé, amelyet sok év után – hála a koronavírusnak – végre megkaptunk. Hiszen amikor még a tudósok szerint sem kellett aggódni, mi már tudtuk: baj lesz. Aztán jött a járvány, vele együtt a karantén, és szép lassan hozzászoktunk új életünkhöz.

Végiglájkoltuk az összes #stayathome-posztot, és megosztottuk, ahogyan a home office-nak nevezett virtuális térben mosolygunk. Beszereztük – és természetesen kiposztoltuk – a maszkokat, elmentünk betankolni az ínséges napokra (igaz, még most is alig férünk el a tornyosuló vécépapírtól és a BL-55-ös liszttől, de jól jönnek majd a következő járvány idején). Ugyan megsütöttük első kenyerünket (poszt!), valójában az új kedvencünk az ajtó előtt hagyott étel lett. Szembesültünk azzal, hogy a Netflix tárháza kifogyhatatlan. Ki Gyurcsányt, ki Orbánt szidta a politikai csörték miatt, amelyek rendszerint a megbetegedési és halálozási adatok körül zajlottak. Ismét bebizonyosodott: a magyar nép számára nincs olyan ügy, amelyet a konszenzus oltárán feláldozna.

Így telt a mi kis karanténéletünk. Megszületett a kollektív tudat, a globális falu új közös identitása a koronavírus lett. Mostanra viszont elegünk lett a járványból. Mindent, ami a karantén elején jó buli volt, és a közösségi oldalainkat kompatibilissé tette, kipróbáltunk. Számunkra a koronavírus-járvány is egyszer használatos – a fogyasztói társadalom már csak ilyen marad. Mindenki megfáradt, nyűgös és türelmetlen, számolja a napokat a járvány végéig; azaz számolná, ha tudná, pontosan mikor is lesz vége.