Róka fogta csuka

Az utóbbi hónapokban általánossá vált, hogy olyan hírek sem képesek átütni az ingerküszöböt, amelyek máskor napokig uralják a médiát. Ha valamilyen tartalomban nem szerepelt a korona vagy a vírus kifejezés, az egyszerűen nem létezett. Ebbe a térbe robbant be nemrég a német alkotmánybíróság döntése, amely szerint alkotmányellenes, hogy az Európai Unió Bírósága korábban jogszerűnek minősítette az Európai Központi Bank (EKB) kötvényvásárlási programját. Mindenki érzékelheti tehát, hogy nagyon komoly dologról van szó. Meg vagyok azonban győződve arról, hogy a karlsruhei testület cselekedetének valódi súlyát egyelőre kevesen érzik – vagy ha mégis, nem mernek beszélni róla. Sohasem szerettem a jóslásszerű elemzéseket, most mégis úgy vélem, kristálygömb nélkül is kimondhatjuk: az eurózóna a megszűnés szélére került. A krízis persze nem ma kezdődött, a 2008-as pénzügyi válság óta akadoznak a fogaskerekek.

A teljes kép megértéséhez mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk, hogyan működik a közös valuta. Az olvasók többségéhez hasonlóan magam sem vagyok közgazdász, így az általam nyújtott kép szükségszerűen leegyszerűsít – meggyőződésem azonban, hogy ez a dolog esszenciáján nem változtat. Az eurózónához csatlakozó államok teljesen feladják monetáris politikájukat, központi bankjaik helyett az EKB hoz döntést. Az alapvető baj, hogy az érdekek egyáltalán nem egyeznek, ez pedig válságban mutatkozik meg leginkább. Közhelyszámba megy, hogy a déli periféria országai hatalmas adósságot halmoztak fel az évek során. Abban is konszenzus van, hogy a jelenlegi keretek között ezt nem tudják visszafizetni. Görögországot egyelőre nem érintve azt látjuk, hogy Olaszország GDP-arányos államadóssága 135, Spanyolországé 100, Portugáliáé pedig 122 százalék. Konzervatív körökben vissza-visszatérő toposz, hogy ennek oka a déli gazdaságok versenyképességének totális hiánya, egyesek pedig egészen odáig merészkednek, hogy az említett népek munkához való hozzáállása nélkülözi a protestáns munkaetikának nevezett attitűdöt. Bár az előítéletek mögött sokszor társadalmi tapasztalat húzódik meg, én azt állítom, hogy a déliek „lustasága” csak egyike a két kulcsfontosságú tényezőnek: a második maga a közös valuta és a monetáris politika hiánya. Ha ugyanis az adósság túl van azon a szinten, amelyet vissza lehet fizetni, akkor az államok rendszerint a pénzrontáshoz folyamodnak: valutájuk leértékelésével egyszerűen elinflálják az adósságot. Na mármost, a déli államok ezt nemcsak azért nem tudják megtenni, mert a közös pénz értékéről az EKB dönt, hanem azért sem, mert adósságuk belső hányadát is euróban tartják számon.