Számoljuk vissza a perceket – ekkor érkeznek az első eredmények a Trump–Harris párharcról
Amerikai idő szerint minden tagállamban este 7-kor vagy fél 8-kor zárják az urnákat.
1956-os menekültként lett New York, a nagyvilág, majd egyre többször visszatérve a magyar élet megörökítője: Sylvia Plachy fotóművész soha nem tudott és nem is akart elszakadni gyerekkori hazájától.
Gacsályi Sára írása a Mandiner hetilapban.
„A számkivetettség elkerülhetetlen, akár maradsz, akár mégy. Az Egyesült Államokban magyar-amerikainak neveznek, Magyarországon amerikás magyar vagyok, és mindkét nyelvet akcentussal beszélem” – vallja Sylvia Plachy, aki 1943-ban Budapesten született, és 13 évesen szökött családjával Nyugatra a jobb élet reményében. Először Ausztriába, majd az Amerikai Egyesült Államokba költöztek, ahol végül New Yorkban telepedett le a család. Itt csinált karriert Plachy: többszörösen kitüntetett fotográfusként kiállításai bejárták a világot, a művész mára számos díjjal és négy kötettel büszkélkedhet.
„Fényképésznek lenni azt jelenti, hogy tudsz udvariatlan lenni, rávenni az embereket dolgokra, beleártani magad
a mások ügyeibe, és hogy ezt meg tudd tenni, jó mentális állapotban kell lenned” – olvashatjuk szakmai hitvallását egy interjúban.
Sylvia a hatvanas években kezdett komolyan foglalkozni a fotográfiával. Nagy hatást gyakorolt rá ekkoriban tanára és mentora, a szintén magyar származású André Kertész, akivel közeli kapcsolatba került. Fotóin a New York-i utcákat, arcokat, mindennapi életet jelenítette meg, portrékat készített ismert és ismeretlen emberekről, képei pedig sorra nyerték el a szakma neves díjait. Ezzel párhuzamosan a The Village Voice vezető fotográfusa volt, emellett munkái megjelentek többek között a The New York Timesban, a Fortune-ben és a The New Yorkerben is.
A fényképész nem feledkezett meg Magyarországról: éveken át honvágy gyötörte. 1956-os menekültként leghamarabb 1964-ben kapott vízumot, ekkor vissza is tért az országba rövid időre. „Muszáj volt visszajönnöm, mert nem fejeztem be, amit itt hagytam. Szinte semmi nem változott nyolc év alatt, mintha a múltba jöttem volna vissza. Legjobban a régi szagoknak örültem, imádtam mindent, ami büdös, a cigarettát, a presszókat, télen a füstöt, a villamos csilingelését, nekem ez volt Magyarország. Sokszor jöttem. Eleinte nagyon megrázó volt” – idézi őt az Index egy 2015-ös, a művész kiállításáról beszámoló cikkben.