A velünk maradó nagypéntek

A keresztény hit nagy történéseinek számontartása, ünneplése, annak újra és újra átélése különböző hagyományokat teremtett a hívő közösségek életében. Először, az őskeresztény korban az Úr, vagyis Krisztus feltámadásának napja, a vasárnap, a hét első (!) napja volt az egyetlen ünnep. Az egyházi, liturgikus év rendje a későbbi századok fejleménye, melyben nemcsak a fundamentális eseményeknek, Jézus születésének, halálának, feltámadása megünneplésének van meg a pontos ideje, hanem minden napnak külön jelentése, üzenete lett. Ezek a hívő közösséget, a hívő embert kézen fogva vezetik az időben. A khronoszt, a tartalom nélkül pergő időt kairosszá alakítják, minősített alkalommá teszik. Így üzenettel, feladattal ajándékoz meg minket minden nap. Manapság nálunk mintha újra divattá válna a még nem tudatosan keresztényként élők körében is a nagyböjt ideje, az a bizonyos negyven nap húsvét előtt. S akik sem a fogyókúrával, sem a diétával (az éhségsztrájkról már nem is beszélve) nem keverik össze az igaz böjtöt, azok átélhetik a felszabadító, gyógyító erejét: „szabadulj meg a fogyasztási kényszertől, s az így felszabaduló teret és időt fordítsd a lelked, a szellemed táplálására! Hiszen az is éhes a mindennapi lelki kenyérre!”

Amikor végigjárjuk az egyházi év stációit, akkor nem valamilyen lineáris, egymás után következő eseménysort élünk át csupán. Mintha a virágvasárnap után következő nagycsütörtök és nagypéntek a feltámadással jelentőségét veszítené, hiszen már úgyis „feltámadt, nincsen itt” – ahogyan az isteni követ mondja az asszonyoknak, akik először merészkednek Jézus sírjához. Aki feltámadt, az ugyanis nem más, mint aki meg van feszítve. A feltámadás után is. Most is. Ma is. Ezért kérdez így az angyal, amikor először szólítja meg a halott Jézust keresőket: „Jézust keresitek, a megfeszítettet?” (Márk ev. 16,6) Ő megfeszített marad feltámadottként is. Ezt mély titokzatossággal fejezi ki találkozása a tamáskodó apostollal, aki nem akarja elhinni, hogy Jézus él. Megmutatja neki sebeit, melyeket feltámadott testén ezután is visel. Nem valamilyen lebegő asztráltesttel ment fel a mennyekbe, elfelejtve azt a „kellemetlenséget”, amelyben nagypénteken része volt, hanem viszi magával egész földi életét, történetét. Nem felejti el az emberek által okozott szenvedést, s ezért egyetlen ember szenvedését sem.