A britek azonban megtanulták az esetből azt, hogy a sajtót nem elegendő kizárólag az önszabályozásra bízni, amelyet hitelességi problémával küzdő, érdemi szankcionálási lehetőséggel nem rendelkező testületek felügyelnek. A sajtószabadság sehol nem ad mentességet a sajtó számára az elkövetett jogsértések alól. A brit bulvársajtó híresen erőszakos tud lenni, a legfőbb problémát így a magánszféra megsértése, az újságírói zaklatások jelentik. A bírósági eljárások azonban nem adnak megfelelő orvoslást az áldozatoknak: drágák, lassúak és kevéssé hatékonyak. A megoldás tehát a törvényen alapuló hatósági jellegű felügyelet.
Mondhatnánk, erre a következtetésre a magyar jogalkotó is eljutott. A könyv másik fő állítása azonban nekünk is újdonságként hat. Bár magától értetődik, felismerése nehéz, mert olyan dogmát dönt le, amilyet eleddig szinte senki nem mert megkérdőjelezni.
A sajtóra a tudomány emberei úgy gondolnak, mint olyan intézményre, amelynek szabadságát garantálni kell, alkotmányos rangra emelve így a magánkézben lévő kiadókat annak érdekében, hogy a sajtó a demokrácia szolgálatában álljon. A sajtónak társadalmi felelőssége van, helyet kell adnia a közéleti viták lefolytatására, átláthatóvá kell tennie a hatalom működését, a vitás kérdéseket sokoldalúan kell bemutatnia.