A jobboldal mikor éri már el, hogy nem lesz mucsai meg lábszagú?
Ha legalább azt a szintet eléri, amit Lukács Sándor mesélt a kádári kor kultúrpolitikájáról.
Kaleidoszkópszerűen mutatja be a Kádár-rendszer mindennapjait a Csemege ajándékkosár – Fogyasztás és zene a Kádár-korszakban című könyv. Poós Zoltán, az egyik szerző a kötet bemutatóján felvetette: meg lehet írni a kor történetét III/III-as aktákat kutatva, de vajon sikerülhet-e a Trapper farmerre és a popkultúrára fűzve? Úgy tűnik, igen, és szó sincs a legvidámabb barakk iránti nosztalgiáról. Egy élvezetes kiadvány a hiánygazdaság megalázott családjainak Bambi-ízű hétköznapjairól.
„Nem megmondtam, bontott csirkét hozzál?” – egy mondat a szocialista időszak emblematikus reklámjaiból, hívószó, amelyre beindul az emlékezés a mára elsüllyedt világra, annak tárgyaira, meghatározó termékeire, zenéire, élményeire. Egy olyan időszak emlékezeti lenyomatai ezek, amelyben mindig szól a Sokol, állandóan kotyog a kávéfőző, a panelházak nappalijaiban áll a cigarettafüst, Fecske, Munkás, Symphonia, Kossuth, Sopianae, a gazdagabbaknál Astor, a nők jugoszláv rumpuncsot isznak, a férfiak meg, ha be tudják szerezni, dobozos sört, s miután megitták, az üres dobozt a szekrénysor tetejére rakják. A hétfői adásszünet után a keddi sorozatot várják a kedves nézők, Isaura kiszabadítására pénzgyűjtő akció indul, és hisztériás tömeg rohamozza meg Kabir Bedit (Sandokant), amikor megérkezik Budapestre.