Emlékek a Kádár-korszakról

„A minap fiatalok kérdeztek a Kádár-korszakról, hogy jó volt vagy rossz, egyáltalán milyen hangulatban telt, én pedig csak hümmögtem, igyekeztem röviden válaszolni, pedig hosszabban is érdemes felvázolni a saját nézőpontunkat, mielőtt a »diáktüntetők« tényleg elhiszik, hogy ma diktatúrában élünk, akkor pedig szárnyalt a szabadság.

A Kádár-korszak lényege a falak és a közted lévő távolság. Arról szólt, hogy amit létrehoztak ellened, abba beleütköztél vagy sem. Ha nem, akkor vígan élhetted az életedet, beültél a Ladába, összetákoltál egy hétvégi házat, és olyan szép helyekre kirándultál, amelyeket garantáltan elértél kétszáz kilométeren belül.

(...) A Kádár-korszak valamennyi pozitívuma az elzártság tényéből származik. Miután nem utazhattunk, nem beszélhettünk, nem tehettünk semmit, mert elvették a szabadságunkat, igyekeztek emberibb állapotokat teremteni, mint az ötvenes években. De ismétlem: nem azért, mert értéknek tartották a komfortérzést, hanem féltek az újabb 1956-tól, megtanulták, hogy nem feszíthetik túl a húrt.

Igen, az emberek műveltebbek és értelmesebbek voltak akkor, mint ma. Az is igaz, hogy jobban odafigyeltünk egymásra. Ahogyan az is, hogy önállóbban, egészségesebben éltünk, mint a maiak. A szellemi életben, a tudományban, az oktatásban, a művészetekben, de akár a sportban sokkal termékenyebb időszakokat éltünk, mint manapság. Csakhogy ez a tény elsősorban abból fakadt, hogy az emberek jobbára olyan területeken haladtak előre, amelyeket meghagytak nekik. Semmiféle érdemi összehasonlítást nem tehettünk a Nyugattal, amit valójában nem is ismertünk, ezért begubóztunk a szocialista valóságba. Elfogadtuk és megszoktuk, hogy az egyén nem számít, milyen jó, ha egyformák vagyunk, iskolaköpenyt és konfekcióöltönyt viselünk, valamint hogy valamennyi újság egyszerre hazudik, a híradóban Ipper Pál kommentálja a híreket, Komlós János pedig szocialista humorbonbonokat szór közénk. Nem szerettük, de semmi mással nem szolgáltak a csajkarendszerben. Hát, ezt fogyasztotta, akinek gusztusa volt hozzá.

Aki a szocializmusban született, abban nőtt fel, töltötte el élete jelentékeny részét, betegséget hordozott magában évtizedeken keresztül, és újabb évtizedek kellettek ahhoz, hogy a szervezet kivesse magából a kórokozót. Életem legnagyobb áldásának tartom, hogy húszéves koromra véget ért a magyarországi kommunizmus, és legalább esélyt kaptam arra, hogy szabad emberhez méltó életet élhessek.

Bár a posztkommunizmus 2010-ig sújtott bennünket, és a liberalizmus átvette a bolsevizmus történelmi helyét és szerepét, nem szeretnék újra a hajdani egypártrendszerben, bunkó párttitkárok, szakszervezeti vezetők, téeszelnökök, álpartizánok, munkásőrök, besúgók, rendőrök és katonatisztek hatalmában élni; nem, tényleg nem, köszönöm…

Tudom és elfogadom, hogy másoknak mást mért a rendszer, de nekem, a családomnak és a hozzánk hasonlók millióinak leginkább állandó hallgatást, ösztönös szembenállást, megvetést, tehetetlenséget, valamint származásom, vallási hovatartozásom, politikai felfogásom miatti háttérbe szorítást.”

Nyitókép: Fortepan/Szalay Zoltán