Igen, az emberek műveltebbek és értelmesebbek voltak akkor, mint ma. Az is igaz, hogy jobban odafigyeltünk egymásra. Ahogyan az is, hogy önállóbban, egészségesebben éltünk, mint a maiak. A szellemi életben, a tudományban, az oktatásban, a művészetekben, de akár a sportban sokkal termékenyebb időszakokat éltünk, mint manapság. Csakhogy ez a tény elsősorban abból fakadt, hogy az emberek jobbára olyan területeken haladtak előre, amelyeket meghagytak nekik. Semmiféle érdemi összehasonlítást nem tehettünk a Nyugattal, amit valójában nem is ismertünk, ezért begubóztunk a szocialista valóságba. Elfogadtuk és megszoktuk, hogy az egyén nem számít, milyen jó, ha egyformák vagyunk, iskolaköpenyt és konfekcióöltönyt viselünk, valamint hogy valamennyi újság egyszerre hazudik, a híradóban Ipper Pál kommentálja a híreket, Komlós János pedig szocialista humorbonbonokat szór közénk. Nem szerettük, de semmi mással nem szolgáltak a csajkarendszerben. Hát, ezt fogyasztotta, akinek gusztusa volt hozzá.
Aki a szocializmusban született, abban nőtt fel, töltötte el élete jelentékeny részét, betegséget hordozott magában évtizedeken keresztül, és újabb évtizedek kellettek ahhoz, hogy a szervezet kivesse magából a kórokozót. Életem legnagyobb áldásának tartom, hogy húszéves koromra véget ért a magyarországi kommunizmus, és legalább esélyt kaptam arra, hogy szabad emberhez méltó életet élhessek.
Bár a posztkommunizmus 2010-ig sújtott bennünket, és a liberalizmus átvette a bolsevizmus történelmi helyét és szerepét, nem szeretnék újra a hajdani egypártrendszerben, bunkó párttitkárok, szakszervezeti vezetők, téeszelnökök, álpartizánok, munkásőrök, besúgók, rendőrök és katonatisztek hatalmában élni; nem, tényleg nem, köszönöm…