Akié a törvény, azé az igazság?

Az elmúlt időszakban több olyan esemény került reflektorfénybe hazánkban, amely a joggal, a törvénnyel és az igazsággal, igazságossággal kapcsolatos évezredes vitákat hozott felszínre. Lehet-e igazságos a törvény? Kell-e, hogy igazságos legyen egy bírói döntés? Létezik-e általános értelemben vett igazságosság? Olyan kérdések ezek, melyekre egyáltalán nem biztos, hogy létezik válasz, ha pedig igen, úgy biztosan meghaladja e sorok szerzőjének értelmét. Az alábbiak csupán olyan impressziók, melyek cseppet sem mentesek a szubjektív értékítélettől.

Felütésnek itt van mindjárt a gyöngyöspatai szegregációper: a cigány gyerekeket hosszú évekig elkülönítve oktatták a falu egyetlen iskolájában, felnőttként pedig milliós kártérítéseket perel ki számukra egy az USA-ból finanszírozott alapítvány, amely egyébként egy milliárdokat érő Gellért-hegyi villában székel. Nincs itt látnivaló: a jog egyensúlyt kereső természete mutatkozik meg a döntésben, vagy ha úgy jobban tetszik, a kiegyenlítő igazságosság. A cigány gyerekek nem kaptak megfelelő oktatást, ezzel megbomlott az egyensúly, a bíróság ítélete pedig helyükre billentette a mérleg serpenyőit. Miért érzik mégis sokan, hogy az ítélőtábla döntése minden, csak nem igazságos? Mert az elmaradt oktatást a pénznél sokkal jobban kompenzálná a képzés bepótlása? Talán. Mert a bíróság döntése abból indul ki, hogy a kártérítés azoknak is jár, akik diáktársaikat sem hagyták tanulni? Meglehet. Az igazság, hogy a testület egyáltalán nem vizsgálta az egyedi körülményeket. A lényeg az eredendően rossz és gonosz dolognak számító elkülönítés, és hogy az elkülönítettek rosszabb oktatást kaptak. Ugyanannyi jár annak, akiből tanár lett volna, ha rendes oktatást kap, mint annak, aki mindennap megverte a kisebbeket, és pénzt szedett tőlük, hogy vécére mehessenek.