Kultúra napi kalendárium

Kölcsey krisztusi korba lép, és elvonul az Olajfák hegyére, Csekére. Önként választott remeteség: az irodalmi élet után vágyódó íróból falusi gazda lesz. Művel és művelődik. Amikor 1823. január 22-én felkiáltójelet tesz a  Himnusz tisztázatának végére, nem lehet róla fogalma, miért is lenne, hogy ez a pillanat maga az öröklét, mint ahogy arról sem, hogy három héttel korábban, újév hajnalán Kiskőrösön (Szabadszálláson…) megszületett Petrovics Sándor. A vagabund, költő és polgári punk, Petőfi. 1989 óta minden év elején erről a kulturális szempontból mindenképpen mozgalmas januárról emlékezünk meg. Pirkadt. A reformkor hajnala volt. (Tetszettek volna? Tetszettek.)

A Himnusz kéziratának befejezési dátuma bő harminc éve a nemzeti egység megszületésének ünnepe. Kölcsey műve előtt, a magyar nép zivataros századaiban a nemzet fogalma mást jelentett. A felekezetiség fontosabb volt, ünnepekkor a katolikus magyarság a Boldogasszony anyánkat, a reformátusok a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű zsoltárt énekelték, vagy mindnyájan, közösen és titokban a Rákóczi-nótát. Kölcsey költeményét a magyarok közmegegyezése hamarosan nemzeti imádsággá emelte, a vers bekerült a zsoltáros- és imádságoskönyvekbe. A folyamatot senki sem szervezte, irányította, finanszírozta – a nép helyezte a nemzeti identitást ezzel a felekezetiség mellé és fölé. Kölcsey már nem érheti meg, amikor Erkel Ferenc megnyeri a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázatot, és 1844. július 2-án bemutatják a művet a Pesti Magyar Színházban, vagy amikor 1844. augusztus 10-én először adják elő rendeltetésszerűen a Széchenyi gőzhajó avatásán. A huszonegy éves Petőfi ekkor éppen Pesten időzik, tehát akár jelen is lehet a Himnusz dallamainak első felcsendülésekor. Nem biztos, hogy tudja: egyidős a nemzeti fohásszal, a magyar kultúra szimbólumával.

A kultúra szó etimológiájáról (jelentése a latin művelni, művelődni szóból ered – a magyar ugyanazt a szót használja a föld és az ember művelésére) eszembe jut korunk egyik legfontosabb magyar parasztregénye, A rög gyermekei. Oravecz Imre trendtagadó, monumentális trilógiájáról kevés szó esik, pedig az elmúlt húsz év egyik legfontosabb „kulturális produktuma”, az alázatos küzdelem, a természetszeretet és a földművelés szívhez szóló himnusza, amely a 21. században hordozza magában a nemzeti egységet.