A válságot az IMF is benézte

Benk Szilárd azt mondja, Magyarországon a felzárkózás leginkább az utóbbi években gyorsult fel, és úgy néz ki, hogy sikerül tartania a kormányzatnak a 2 százalékpontos növekedési többletet az Európai Unió átlagához képest. 2019-ben „a beruházási ráta közelített a 30 százalékhoz, ami az egyik legmagasabb az unióban, úgyhogy tényleg zajlik a beruházási robbanás”. Az EU-s források és a kormányzati ösztönzés is hozzájárul, hogy az IMF igazgatóhelyettese szerint hazánk „egyelőre jól ellenáll a nemzetközi lassulásnak”. Úgy látja, a legalacsonyabb uniós társasági nyereségadó is jót tett, „emellett fontos a politikai stabilitás is”, márpedig a vállalatvezetők régiónkban Magyarországot tekintik messze a legstabilabb országnak, ami fontosabb, mint a kormányok színezete. „Romániában csaknem félévente cserélődtek a kormányok az utóbbi időben” – hoz ellenpéldát.

JOBB POZÍCIÓK AZ ÉRTÉKLÁNCOKBAN

„A bérek évek óta dübörögnek Magyarországon, és kérdés, hogy ez miként hat a beruházásokra – folytatja Benk Szilárd. – A pesszimistább, klasszikusabb szcenárió, hogy mivel a munkaerő kihasználtsága közelít a korlátaihoz, a beruházások is lassulnak majd, mert nincs elég munkaerő.” A valószínűbb kifutás szerint a dráguló munkaerő miatt a cégek a munkát tőkével, magasabb technológiával helyettesítik majd, ami húzza a beruházásokat és a technológiai váltásokat. Felvetjük, hogy amikor 2016-ban a kormányzat részéről Rogán Antal, majd a Századvég vezető közgazdásza, György László is arról beszélt, hogy öt éven belül 30-40 százalékkal növekedhetnek a reálbérek, sokan megmosolyogták. A Nemzetközi Valutaalap igazgatóhelyettese azt mondja, ez négy éve volt, és a 30-40 százalékos növekedés jelentős része már megvalósult, így „semmi akadálya, hogy összejöjjön öt év alatt”. Hozzáteszi, hogy régiószerte erős a béremelkedés, ezért „ez nem egy olyan fenntarthatatlan folyamat, amely miatt Magyarország elvesztené a versenyképességét. Az egész régió zárkózik fel egyszerre, miközben hazánk meg tudja tartani a relatív versenyképességi pozícióit, sőt javíthatja is.”

A szakember szerint Magyarország nem bérben akar versenyezni, az nem lenne szerencsés, mert az inkább az alacsonyabb fejlettségű országok sajátossága, amelyen nekünk túl kell lépnünk, kiszabadulva a közepes jövedelmi szint csapdájából. A járandó út a gazdasági, technológiai és bérfelzárkózásé, hogy Magyarország előrelépjen a termelési hozzáadott értékben, és jobb pozíciókat szerezzen a nemzetközi értékláncokban. Ez zajlik most, hiszen „erős a gazdasági növekedésünk, növekszünk hozzáadott értékben, és ez csapódik le a bérekben”. Ha nem lenne termelékenységi és hatékonysági növekedés, akkor nem emelkedhetnének így a bérek sem több éven át.

Mint fogalmaz, a számokból is kiolvasható, hogy hazánk tényleg feljebb tud mozdulni az összeszerelő üzem státusból. Aki tőkét hoz, annak általában az az érdeke, hogy újabb technológiákat hozzon mellé, kivéve, ha talál olcsó munkaerőt, mert akkor inkább arra épít, és nem osztja meg a drága, fejlett technológiákat. Benk Szilárd olyan esetről is hallott, hogy „azért nem hozta egy beruházó Magyarországra az általa külföldön használt legfejlettebb technológiáját, mert talált olcsó munkaerőt”. Jó példaként hozható fel viszont a kecskeméti Mercedes-Benz-üzem, amelynek „állítólag nagyobb a termelékenysége, mint a németországinak, mert újabb technológiát használ”. Nem mellékes, hogy a gépkocsiiparnak olyan szegmensében mozog a magyar gazdaság, amelyben stabilabb a kereslet: Magyarországon ugyanis a prémiumautó-gyártók telepedtek meg, Szlovákiában viszont az alsóbb kategóriás gyártók.

A KÉTEZRES ÉVEK ÁMOKFUTÁSA KISZOLGÁLTATTA AZ ORSZÁGOT

A kritikusok érve szerint a magyar gazdasági növekedés nem fenntartható, egyebek közt azért, mert csupán az uniós pénzek fűtik. „Én visszakérdeznék, miért nem fenntartható. Jó lenne látni az érveket, miért gondolja valaki így. Mekkora növekedés nem fenntartható?” – fogalmaz Benk Szilárd. Hangsúlyozza: a közgazdasági logika szerinte nem úgy működik, hogy a növekedésből egyszerűen kivonjuk az EU-s pénzeket, majd ha kapunk egy negatív számot, akkor azt lobogtatjuk mint bizonyítékot. „Ha nem lennének uniós pénzek, máshogy alkalmazkodna a gazdaság, megtalálná azokat az egyéb forrásokat, amelyekből növekedni lehet. Ha nincs ingyentőke, lehet bevonni térítés ellenében is. Ha tartósan kevesebb lenne, a gazdaság ahhoz is alkalmazkodna. Nem gondolom, hogy Magyarország csak és kizárólag az EU-s pénzekből növekszik, és ezen múlna a gazdaságban minden.”

A külső forrásokról eszünkbe juthat a magyar gazdaság történelmi nehezéke, hogy hazánk a szocialista eredetű államadósságát önként fizette tovább a rendszerváltozás után. „Magyarország nem jelentett csődöt, vállalta, hogy visszafizeti a tartozását. Az államadósság csökkentését valamiből fedezni kellett. A kilencvenes években ez jórészt privatizációs bevételekből történt. Rengeteg mindent eladtak akkoriban; a térségben Magyarországon volt a legkorábbi, leggyorsabb, legerősebb privatizáció. És ilyen módon a külföldi tulajdonosok elég olcsón jelentős tulajdonokra tehettek szert, ami később akadályozta, hogy hazánk a kedve szerint alakíthassa a dolgokat például a stratégiai vállalatok, a közművek terén” – fejti ki az igazgatóhelyettes. Vajon hazánk is megtehette volna azt, mint a lengyelek, akik újratárgyalták az államadósságukat? „Nyilván könnyebb lenne most nekünk, ha úgy történt volna, de én büszkén szoktam hangoztatni, hogy Magyarország mindig fizetett. Hogy jön ahhoz valaki, hogy hazánk fizetőképességét megkérdőjelezze, amikor az ország még a kilencvenes években is törlesztette a cechet?” – húzza alá, hozzátéve: nem feltétlenül érte meg az áldozatot, hogy erre büszkék lehessünk.

BENK SZILÁRD
Bánffyhunyadon született 1976-ban. A CEU-n végzett közgazdászként, dolgozott a Költségvetési Tanácsnak, az Európai Központi Bankban, a Magyar Nemzeti Bank kutatási igazgatójaként, és vezette a Pénzügyminisztérium elemzési és modellezési osztályát is. Jelenleg a Nemzetközi Valutaalap huszonnégy főből álló ügyvezető igazgatóságának helyettes tagja. A tanács heti több alkalommal ülésezik.

A szakember a kétezres évekre tereli a szót, mert „az akkor látott ámokfutás, az államadósság növekedése, a féktelen költekezés és egyéb gazdaságpolitikai hibák tették rendkívül sérülékennyé Magyarországot”. A kilencvenes évek nehézségeiből elég jól felállt az ország az évtized végére, éllovassá vált a térségben, de az előny a kétezres években elolvadt. „Hazánk már a válság előtt ott állt kiszolgáltatottan, sérülékenyen, semmi erőforrása nem maradt, hogy ki tudja védeni a válság negatív hatásait” – mutat rá.

JÓ, HOGY NEMET MONDTUNK AZ IMF-PROGRAMRA

Ezért volt szüksége Magyarországnak a Nemzetközi Valutaalap hitelére. Benk szerint 2008-ban nem igazán volt lehetőség az IMF-finanszírozáson kívül, annyira nehéz helyzetbe került a magyar gazdaság, a piacok befagytak, az IMF-et pedig épp az ilyen helyzetekre találták ki. „Ha valaki kölcsönt ad, akkor nyilván szeretné viszontlátni a pénzét, és van elképzelése is arról, hogy az adósnak mit kellene tennie ahhoz, hogy később törleszteni tudjon” – szögezi le. Vitatkozni lehet azon, hogy milyen intézkedéseket, megszorításokat kér vagy kért a Nemzetközi Valutaalap egy program mellé – ismeri el, hozzátéve, hogy sokat változott az intézmény, és ma már nem biztos, hogy ugyanolyan mértékű megszorításokat követelne hasonló helyzetben. „Az IMF-et jó néhányan bírálták a világ sok részén, mert követett el hibákat, nem is keveset. A nyolcvanas-kilencvenes években Latin-Amerikában elég sok galibát okozott. Nem ok nélkül tartanak a Nemzetközi Valutaalaptól – vallja be az igazgatóhelyettes. – Hagyományosan valóban benne volt az IMF intézményi gondolkodásában, hogy ha program, akkor megszorítás, és megszorítás nélkül nem ad pénzt, de e gondolkodásmódtól mára messzire sikerült elmozdulnia.”

A magánvéleménye szerint tehát jól tette a magyar kormány, hogy a Nemzetközi Valutaalap javaslatai helyett a saját útját követve a növekedést akarta beindítani? – kérdezzük, amire röviden igennel felel. „A hosszú válaszom pedig: nem arról van szó, hogy az IMF a rosszfiú, és ha az ellenkezőjét tesszük annak, amit mond, akkor az biztos jó, de tény, hogy az IMF sem Magyarországon, sem máshol mérte jól fel, hogy a megszorításoknak mennyire negatív hatásuk lehet.” Mint mondja, 2012 végén Olivier Blanchard, a szervezet főközgazdásza és Daniel Leigh vezető közgazdász írt egy tanulmányt, amelyben megállapították, hogy az európai országokban a megszorító intézkedéseknek a növekedési áldozata sokkal nagyobbnak bizonyult, mint amekkorára az IMF számított. Benk Szilárd szerint hiba volt túlságosan nagy megszorítást erőltetni.

Hozzáteszi azonban, hogy jellemzően nem az IMF, hanem az Európai Unió erőltetett több megszorítást. „Az EU-ban nagyon merev a gazdaságpolitikai szabályrendszer, emiatt került például Magyarország is a túlzott deficiteljárás alá. Az unióban politikai kérdéssé vált, hogy a merev szabályokat mindenáron betartassák, ennek esett áldozatul a magyar válságkezelés is. Nem a Nemzetközi Valutaalap erőltette a szigorú költségvetési politikát, hanem Brüsszel. Az IMF nem valami ördögtől való dolog, ott tanult közgazdászok ülnek” – fogalmaz. Az igazgatóhelyettes szerint Görögország esetében az euró mint politikai termék jelentette a válságkezelés korlátját, ám nemcsak e politikai terméknek esett áldozatul Görögország, hanem elsősorban saját felelőtlen gazdaságpolitikájának. A szakember ki meri mondani, hogy emellett az eurónak és az ahhoz kapcsolódó politikai gondolkodásnak is áldozata, miszerint mindenáron egyben kell tartani az euróövezetet.

KRITIZÁLTÁK MAGYARORSZÁGOT, MA ŐK IS A GAZDASÁGÖSZTÖNZÉST JAVASOLJÁK

Akkor ma már az unortodoxnak nevezett magyar gazdaságpolitikai megközelítés az IMF szerint nem is unortodox? Elfogadottá vált, hogy az adócsökkentés és a foglalkoztatás növelése jó megközelítés a válságkezelésre? A szakértő szerint mondhatjuk ezt. „Az az irány, amerre elindult a magyar gazdaságpolitika 2010-ben, mára meglehetősen főáramúvá vált. Akkor még nem tűnt annyira annak, mert a nemzetközi közgazdasági gondolkodást dominálták a korábbi praktikák, azóta viszont elég nyilvánvalóvá vált, hogy ez az új mainstream” – lep meg. Hozzáteszi: „Nem is szeretem az unortodox szót, inkább úgy mondanám, hogy nem konvencionális.” Az unortodox szóban érez némi pejoratív jelentést. „Amikor ellenzéki oldalon emlegetik, az unortodox annak a szinonimája, hogy valamit másként csinálnak, de rosszul, holott nem erről van szó. A 2010-es fordulat, hogy ösztönözni kell a gazdaságot megszorítás helyett, lényegében főáramúvá vált.”

Röviden megjegyzem

Északi
Az IMF-tagállamok választják a huszonnégy tagú ügyvezető igazgatóságot, nyolc tagállam – köztük az Amerikai Egyesült Államok és Kína – saját ügyvezető igazgatóval bír, a többi tizenhat igazgató országcsoportokat képvisel. E szervezet jelöli ki a vezérigazgatót ötéves hivatali időre, valamint biztosítja az intézmény mindennapi működését.

A Nemzetközi Valutaalaptól és a megszorításoktól elforduló magyar gazdaságpolitikai irányváltást a szervezeten belül leginkább azok kritizálták, akik a magyar IMF-programot elindították, kidolgozták, akiknek személyes kudarcukká vált a felrúgása. „Ha ma készülne elemzés arról, hogy mi történt akkor – nem fog, mert ennyi idő távlatából Magyarország túl jelentéktelen hozzá –, akkor jobban elismernék, ebben biztos vagyok” – mondja az IMF igazgatóhelyettese. „A válságot az IMF is benézte, nem tudta előre jelezni vagy megelőzni, nem figyelmeztetett a kockázatokra, majd a válság kezelésében is voltak hiányosságok” – jelenti ki. Szerinte ennek a csoportgondolkodás, a csordaszellem az oka. „Nem kommunikáltak egymással az emberek vagy az egyes szakterületek, aki pedig másként gondolkodott, azt kritikák érték, nem hallgatták meg. Így a másként gondolkodó sem mert szólni, tartott a felettesétől, a következményektől.” Ma már aktívan tesznek azért, hogy az intézményen belül összekapcsolódjanak a részinformációk, és legyenek viták, mert a gazdaságot is így lehet jobban megérteni, „például a pénzügyi szektort és folyamatokat össze kell kapcsolni a makrogazdasági folyamatokkal, és együtt kell a kettőt az összefonódásokkal elemezni, ez egyáltalán nem valósult meg korábban”.

Benk Szilárd szerint egyre fontosabb, hogy a Nemzetközi Valutaalap a helyi politikai korlátokat is képes figyelembe venni, amikor kidolgozza a gazdaságpolitikai ajánlásait az országoknak. „Épp abból lettek a konfliktusok a múltban sok ország vonatkozásában, hogy olyasmit javasolt az IMF, ami politikailag nem volt vállalható vagy megvalósíthatók a helyi viszonyok miatt. Egy demokratikusan megválasztott kormánynak joga van bizonyos kérdéseket eldönteni a politikai preferenciái alapján is. A politikai szempontok miatt a kormányzat nem úgy végzi a költség-haszon elemzést, mint a közgazdász. Ezt el kell tudni fogadni.”

Címlapképen: Megbeszélés 2012-ben Orbán Viktor miniszterelnök és Simor András jegybankelnök között. A tárgyaláson részt vesz még Matolcsy György, Fellegi Tamás, valamint Varga Mihály is. FOTÓ: MTI / KOVÁCS TAMÁS

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.