Szörnyek, amelyek azért egy kicsit élnek

Köhögés miatt nem mehet szabadba a kicsi. Anya távol, a számítógép apánál, aki lent dolgozik, úgyhogy egyedül kell nagyot alkotni. Jön is kis idő múlva a kurjantás az alagsorba, hogy menjek föl, nézzem meg a „dinováziumot”. Megértem, hogy ez valami dinókiállítás-féle lesz. Invázió, akvárium szavak emléke a szóalkotásban, ez nagyon tetszik. Hát még maga a tetszetős beruházás, amely a nagyszobában, az egyik fal mellett emelkedik. Fotelből, székből valami várszerűség, tető és ajtó pokrócból, lepedőből: gyakori megoldás ez a gyerek-építőiparban. „Menj be, Apa!”, kérlel a kislányom. Alázatosan négykézlábra ereszkedek, elhajtom a lepedőt, bebújok fél testtel… Hát, uramfia, bent elemlámpás megvilágításban öt-hat dinó, ráadásul egy kilapult dinós úszógumi a kiállítóterem szőnyege. „Ugye ezek nem élnek?”, mímelem a borzongást a félméterestől ötcentisig terjedő plüss- meg műanyag dinók seregszemléje láttán. „Neeem”, nyugtat meg, de aztán szelíd gonoszkodással helyesbít: „Azért egy kicsit élnek, Apa!”

Mennyire élvezem a szállóige-gyanús megállapítást: „azért egy kicsit élnek”, miközben tudom, a gyűjtemény darabjai csöppet sem élnek… Ellentétben olyan szörnyekkel, amelyek nincsenek legyártva, kiállítva, de felnőttlelkünkben ott hatnak, minket magunkat marcangolnak. Szegény József Attila, aki egy versében tehetetlen keserűséggel állapítja meg: „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség / barlangja szivem.” A bűnlátástól a pszichoanalízis nem tudta megszabadítani, de a felé közelítő Megváltót – hadd észrevételezzem advent idején – elzárták előle a modern tanok, a marxista materializmus, a freudizmus és a többi.