Odafönt, idelent

A Péter–Pál-templom tornya körül kezdődött. Ék alakú hasadék támadt az égen, a gomolygó szürkésfekete-piszkosfehér felhők között kilátszott egy égdarab, olyan tisztán, üde frissen kéklett, mintha még csak tavasz elején járnánk. Szél támadt, különös, se nem meleg, se nem hideg, egy hirtelen fuvallat csupán, föl se tűnt a mindig huzatos szentendrei belvárosban, csak így utólag visszagondolva furcsállom, hogy ott a helyszínen meg se ütköztem rajta, észre se vettem, úgy jöttem végig az emberek között, mintha ugyanolyan légüres, kicsit talán bolygóidegen levegőben-térben mozognék, mint napfogyatkozáskor, amikor dobozzal a fejemen kémleltem az eget egy parányi lyukon keresztül, miközben a madarak is elültek, mintha este lenne. Mintha más bolygóra tévedtem volna, nem hallottam hangot, még a Pap-sziget előtt sem, ahol máskor fülsiketítő a lárma, úgy mentem keresztül a munkagépek között, mint egy marslakó, olyannak láthattak ők is, néztek rám, csodálkozó szemekkel, éreztem a pillantásukon, de nem volt időm elmagyarázni nekik, hogy miért bámulom a délnyugati eget. Jószerivel le se értem a 11-es útról a bicikliútra, már ragyogott a nap, és én legszívesebben rikoltoztam volna örömömben, hogy íme, tessék, ezt kaptam ajándékba, ez a látvány kísér most ezen a gyenge hat kilométeres szakaszon, ezek a harsány színek, balról az égen, jobbról a vízen. Nem, jobbról is az égen. Meg a vízen.