Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Megnőttek a gyerekek. Az egyik tizenhárom lesz, a másik tizenöt, de mivel nem akarok unatkozni, a harmadik is jön egy hónap múlva. Kinőttük a házat. Kellene hely. Gyerekszobák, szülői háló, dolgozószoba, hogy legyen mindennek és mindenkinek tere. Barátok, tervek, jön a szomszéd segíteni, ketten vagyunk a kaláka, egy szobafestő és egy író. A történész kolléga lesérült. Sok meló, amíg a téglákkal eltaláljuk a függőt meg a vízszintest. Azt mondja a szomszéd, hogy ő mindent vállal a garancián kívül, meg hogy a falamból két dolog hiányzik, a függőleges meg a derékszög. Na jó, hát ez ilyen kézműves portéka. A többi rész is így készült, s valami csoda folytán mégis áll.
Amíg nem lesz dolgozószobám, addig kiköltözök az Éva típusú csehszlovák faházba. Utat kell törnöm, mert dugig van az évek hordalékával. Ott szembesülök azzal, hogy nem dobtam ki semmit. Valahol a gyerekkoromban, a nyolcvanas évek Romániájában gyökerezik ez, amikor gyűjtöttük karácsonyra a sztaniolpapírt, a nejlonzacskót kimostuk, a szeget kihúztuk, kiegyenesítettük, újra felhasználtuk. Mondjuk annyi haszna van a halmozásnak, hogy most előveszem a kiságyat, összerakom, babakocsi, babamérleg jöhet elő újra. Ezt nem gondoltam, hogy elölről kezdem, de hát az élet is ír engem.