Igabá az abasári pincesorról

„Igabá, ezt nézd, mit tudok!” – ugrat nagyot egy kissrác a rollerével. „Gyere, Igabá, mutatunk valamit!” – szalad hozzánk egy nagyobb lány is, és az udvar közepén nekiáll cigánykerezni. Bicajozó alsósok farolnak elénk, Igabá kioszt pár pacsit, megvereget néhány vállat, zsebkendőt tart egy szipogó orr elé, a húszméteres távba még egy gyors vitarendezés és vigasztalás is belefér. Süt az októberi nap, szünetre érkezünk az Abasári Aba Sámuel Általános Iskolába. Igabá, vagyis az igazgató, Major Levente is gördeszkára pattan, hogy mutasson pár truvájt. Az évnyitó napjától így megy ez: sorakozó és ordibálás nincs, igazgatói beszéd helyett pár spontán jó szó, bátorítás és köszöntés van, „aztán lekerül a fehér ing, és amennyit csak lehet, gördeszkázunk”. Igabá addig alkudozott a tankerülettel, míg megengedték, hogy fénymásolók helyett bicikliket, rollereket, gördeszkákat vegyen, „így akinek otthon nem tudnak venni, annak a suliban legalább megadatik a váltós monti”.

Major Levente az abasári iskolában végzett 1993-ban, ide járt a lánya, és ide jár most a fia is. Tanári diplomája van, mégsem volt törvényszerű, hogy tanáriban köt ki. Pláne igazgatói székben. Kemény középiskolai éveket húzott le az esztergomi ferenceseknél, Debrecenben geográfusi, majd földrajztanári diplomát szerzett, később mindezt közgazdasági és mezőgazdasági tanulmányokkal is megfejelte. Pénz kellett, ezért a papírok a fiókban pihentek, amíg egy darabig Svédországban, az építőiparban napi kétszer nyolcórázott. Esze ágában sem volt maradni. Három testvére van, „egyszerű, csupaszív” szülei Abasáron élnek, és hívták a szőlők, szereti a Mátrát, „tudtam, hogy itthon szeretnék élni”. 2006-ban hazajött, és nyolc éven át buszozott tanítani egy budapesti gimnáziumba.

MINDENKI JÓ VALAMIBEN

Abasár 2500 lelkes község a Mátraalján, Gyöngyöstől egy ugrásnyira, állami fenntartású általános iskolájába 120 gyerek járt akkor, amikor 2014-ben megüresedett az igazgatói poszt, Levente pályázott, és nyert. „Szabad, kreatív, közösségteremtő iskolát szerettem volna.  Az első év kudarc volt. Beláttam, hogy még én sem fogok csettintésre csodát csinálni, de törekedhetek rá. Magyarországon csak a végleteket ismerjük: az állami iskola merev, az alternatív pedig nagyon alternatív. Meríthetnének egymás előnyeiből, máris beljebb lennénk. Sírni mindig a legkönnyebb, miközben még az ezer sebből vérző állami rendszer keretei között is van mozgástér, csak élni kell vele” – mondja, miközben az alsó tagozatosok épülete felé igyekszünk.

Belépünk a folyosóra, mindenhol rajzok, feliratok. Önmagukért beszélnek: „Mindenki jó valamiben”; „Amíg a tudás nem ad szárnyakat, repülővel járunk”; „Büszke vagyok Rád”; „Kérem szépen”; „Csak így tovább”. Az igazgató alapvetése, hogy a gyerekeknek meg kell tanulniuk küzdeni magukért, kiállni az igazukért. Persze ha elkeserednek, meg is kell őket vigasztalni. „Érezniük kell, hogy szeretjük őket, hogy ügyesek, és meg tudják csinálni”, ilyen egyszerű ez.

Gyors vizit az elsősöknél. Még csak október eleje van, de már otthon vannak itt. Nem idegenként érkeznek – többnyire a szomszédos óvodából –, mert Levente a nagycsoportosokat már áthozza bemutatóórákra, és háromnapos ismerkedést, gólyatábort is szervez nekik augusztus végén. Iskolaotthonos rendszerben kezdenek, így suli után valóban szabadok, és a tanítóknak a délután négyig tartó napokon több idejük, kreatív mozgásterük van az osztálynak megfelelő ütemben haladni. Minden teremben van szőnyeg, játékkuckó, gyümölccsel megrakott asztal, a falakat színes rajzok borítják. „Ha a gyerek szeret iskolába járni, nyert ügyed van: bármit megtaníthatsz neki” – foglalja össze ars poeticáját Major Levente, miközben tekintélyes igazgatói, Csubakka kulcstartós kulcscsomóját csörgeti.

„A SZEMÜKBE NÉZEK, LÁTOM, MI A HELYZET AZNAP”

„Szia, Igabá!” – harsogják a kicsik, amikor belépünk. Az igazgató mindenkit név szerint ismer, mindenkihez odamegy egy szóra. „Nálam nincs »jó-na-pot ki-vá-nok«, inkább mindenkivel kezet fogok. A szemükbe nézek, látom, mi a helyzet aznap, milyen a kedvük, van-e valakinél valami gond” – mosolyog. Gond pedig akad. Van, akit otthon nem nagyon ölel meg senki, ezt onnan lehet tudni, hogy „azonnal ölel, szorít, amint megjelenek”. Általános probléma a közösségek elsorvadása és az ebből (is) következő elvándorlás, a vidék elnéptelenedése, pedig fontos lenne, hogy „legalább a gyerekek érezzék, tartoznak valahova”.

„A mai kisiskolások már nem rohannak az utcára tanítás után. Otthon nyomkodják a telefont. A kapcsolatot is így tartják egymással. Alsóban még megfogható a dolog” – mondja Igabá. Közben megint egy kisfiú szalad oda hozzánk, büszkén mutatja a rajzát. Rajta kívül még egy autizmussal élő van az osztályban, és egy olyan elsős is, akinek az apját győzködni kellett: attól azért még írassa iskolába a gyerekét, mert az anya lelépett… Beugrunk a negyedikesekhez, itt zongora is van a teremben, Igabá skálázik egyet, meg is kapja a kritikát: „Jaj, ez hamis!”

AZ INTEGRÁLT OKTATÁS ELŐNYEI

Át a felsősökhöz, ők már „kemény csapat”, közben az integrált oktatás előnyeit is megbeszéljük. Levente mesél egy aspergeres kislányról, akit a szokatlan igényeivel együtt is elfogadott az osztálya, nem volt hajlandó zoknit húzni, nem tűrte maga körül a rendet, és olykor elvonulásra volt szüksége, amihez megteremtették neki a feltételeket. „Egy-egy autizmussal élő gyerek az osztályban valóban nehezíti a tanár, és kezdetben a gyerekek dolgát, hiszen meg kell szokniuk, meg kell tanulniuk, hogyan viszonyuljanak hozzá, de hosszú távon életre szóló tanulás mindenkinek az együtt töltött idő” – jelenti ki. Sikersztorija is van egy alig látó – egyébként kitűnő tanuló – kislányról, aki egy jó nevű egri bentlakásos gimnáziumba került Abasárról. „Ha megjelent az ebédlőben, azonnal tudta mindenki, hogyan lehet a segítségére, a feladatának is érezte; és ezt egyszer s mindenkorra megtanulták a gyerekek. Lucának is hitet adtak az itt töltött évek ahhoz, hogy bízhat a közegében, számíthat az ép társadalom segítségére, merhet kérni” – meséli Levente.

AZ ISKOLA LELKE NEM PÉNZKÉRDÉS

Már a technikateremnél járunk. Egyikünk alagsori, satupadokkal felszerelt tantermi élményére sem hajaz, inkább tűnik olyan műhelynek, amelyben bármi megtörténhet. A szomszédjában tankonyha is van a főzőszakkörösöknek, Leventének pedig a konyhával komoly tervei. Tankertet is szeretne, hogy a helyben megtermelt, vegyszermentes zöldségeket tanulják meg itt a diákok feldolgozni, és hogy „a kert nem csak az, amit apa fűnyíróval lenyír, aztán jó esetben kimegyünk grillezni”. Tervezget és pályázik kitartóan, de az iskola lelke, azt mondja, nem pénzkérdés. Az ebédlőben a tanárok az osztályukkal együtt esznek, nincs tekintélyelvű elkülönültség.

A képernyő előtt felnövő mai gyerekeknek könyvklubot csinálnak, hozzák is, ami érdekli őket, nincs előírva, hogy szerepelnie kell a kötelező olvasmányok listáján. „Kincskereső kisködmön? Hagyjuk már! Egyszer észrevettem, hogy az egyik lány magába roskadva üldögél az udvar egyik sarkában. Már egy ideje figyeltem, aztán odamentem hozzá. Kiderült, hogy teljesen belemerült a Harry Potter olvasásába. Ha már szeret olvasni a gyerek, akkor nincs baj” – mondja snoopys pulcsijában Igabá. Ha már eleve úgy működik a magyar oktatási rendszer, hogy középiskolában elölről kezdődik minden, a nyolcadikosokkal szemben is egyszerű elvárást támaszt: értsék, amit olvasnak, ne lehessen őket átverni a boltban, képesek legyenek boldogulni alapvető élethelyzetekben.

Kicsengetnek. Mint egy felbolydult méhkas, a gyerekek elözönlik az udvart. Percek alatt mindenki gurul valamin, előkerülnek a deszkák, a rollerek, a bringák. „Mindig azt mondom a kollégáknak: minden nehézség ellenére tegyék össze a két kezüket. Nincs még egy olyan munka, ahol bejössz reggel, és megölel egy csapat pici ember” – így Igabá, miközben újra körbesereglik a gyerekek. Komoly coach-képességekre vall, hogy iskolája nem küzd tanárhiánnyal, pedig a bértábla itt is ugyanaz. Közben kaput nyit nekünk, és belevetjük magunkat a murciillatú abasári péntek délutánba.

GRIFFMADÁR SZŐLŐTŐKÉVEL

„Tíz éve azt mondtam apámnak, hogy bent leszek Michelin-csillagos éttermekben is. Ma már ott vannak a boraim a pesti Costes Downtownban, Franciaországban, Csehországban, januárban indul egy nagy szállítmány az USA-ba – csap a lecsóba Levente, miközben kissé leharcolt szőlőjáró kocsijával a pincéje felé kanyarodunk. – Ha az ember ott művelheti a szőlőjét, és ott készítheti a borait, ahol született, az szerelem.” Közben már a pinceajtó melletti címert bámuljuk: griffmadár szőlőtőkével. „Ilyen ábrázolást csak a szőlő őshazájában, Grúziában és az Árpád-kori Magyarországon találtak – meséli –, ráadásul a pincétől nem messze van az ország egyik fontos Árpád-kori történelmi emlékhelye, a Bolt-tető, ahol Aba Sámuel nemzetségfői központjának 11. századból való maradványai találhatók.”

Aki egyházi kollégista volt a gimnáziumi évei alatt, megtanulta, hogyan lehet a kétórás szabadidő alatt lelépni, berúgni és kijózanodni úgy, hogy ne legyen baj az esti stúdiumon. Major Leventéék – kényszerből, mert nem volt más az akkori kocsmákban – annyi ipari vackot megittak a kilencvenes években, hogy egyetemistaként már intellektuális kihívásként élte meg, hogy igazán jó bort készíthessen. A szőlővel, borral való munka hamar beszippantotta. A borászatát 2005-ben alapította, de saját pincét csak az iskolaigazgatói megbízás évében, 2014-ben szerzett. A 2012-es évjárattal (húsz dekagramm/tőke terhelésű olaszrizlinggel) lépett először piacra.

„Az első borom a mai napig megállja a helyét. Külföldre is eljutott. Nálam nincs gyors és mennyiségi értékesítési kényszer, elállnak a boraim, időtállók. Sőt, örülök, ha marad régi tétel, hogy tudjak kóstolókon mutatni. Az alapelvem, hogy egy bor tíz év múlva is legyen bor. Utálom, amikor kinyitsz egy csavarzáras palackot, és egy hét múlva már ihatatlan. Átverve érzem magam” – nevet, de tudjuk, hogy elég komolyan gondolja.

Levente 2014 és 2019 között az egyik legpéldaadóbb állami általános iskola mellett „megcsinálta” a Kárpát-medence egyik legfontosabb bioborászatát is, ahová nemcsak a szakma és az elvetemültebb borrajongók zarándokolnak szívesen: metálrajongó mátrai vikingként rendesen leesett az álla, amikor váratlanul a Tribulation nevű svéd metálbanda állított be hozzá Abasárra – amúgy nagy szakértelemmel és érzékenységgel – bort kóstolni. Ravatal névre keresztelt bora pedig egy új albumuk címadója is lehet majd. Interjúnk estéjén éppen a spanyol nagykövet jelentkezik be hozzá. Hogy ne tartsuk fel annyira, tessék-lássék be is segítünk az erjesztőkádak takarításába.

BIO-, NATÚR- VAGY BIODINAMIKUS BOR?

A természetes borkészítés nem idényjellegű divat: visszatérés a technicizált, vegyszerek uralta borkészítési eljárások előtti időkbe. Kóstolni is nagy élmény ezeket a borokat, de aki a készítésükbe is belevágott, más szemmel néz a természetre és az életre. Levente vágya, hogy natúrborász legyen. Időtálló, vegyszer-, adalék- és kénmentes borokat szeretne készíteni. Az első lépést a bio- – vagy öko- – minősítés jelenti. A biobor standardok alapján meghatározott, tanúsítvánnyal ellátott bor, amelyet bioművelésű szőlőből készítenek, és amelynek készítése során bizonyos adalékanyagok hozzáadása – például a kéné – még engedélyezve van. A natúrbor a következő szint: a biónál sokkal szigorúbb minőséget, tartalmat és elkötelezettséget jelent: a szőlőművelés és a borkészítés során semmilyen adalékanyag, még kén sincs engedélyezve, a szőlőben és a pincében csak kétkezi munkáról lehet szó. A legfelső lépcsőfok pedig a biodinamikus művelés: ez esetben is natúrborokról beszélünk, de a borkészítés során az adalékokról való teljes lemondás és a kétkezi munkára való átállás mellett olyan hitbéli meggyőződésre, holisztikus szemléletre is szükség van, amelyre Levente még nem tartja magát késznek, de ami késik, nem múlik.

„Ma már egyre általánosabb, hogy aki komoly minőséget keres, natúrbort keres” – mondja, miközben a lámpa felé tart egy palackot. „Kifordult világban élünk – fakad ki –, az élelmiszeren külön fel kell tüntetni, ha nincs benne vegyszer. Nem pont arra kellene felhívni a figyelmet, ha adalék van benne? Hiszen nem tudhatjuk, mindezek hosszú távon mit okozhatnak… A szőlő élőlény, a borkészítés összetett rendszer, és nem érzem magam felhatalmazva arra, hogy ebbe a csodálatos rendszerbe belenyúljak. Az én feladatom az, hogy háttérben maradjak, lekövessem, támogassam a természetes folyamatokat” – vallja.

Elcsendesedve hallgatjuk Leventét Magyarország legmagasabban fekvő, az Árpád-kor óta művelt szőlőtermesztő vidékén, a Sár-hegy lábánál. „Tíz éve még annak örültünk a nagyáruházban, ha van jó nagy, fehér, puha kenyér, és még meleg. Igaz, hogy telepumpálták adalékokkal, és két napon belül még így is ehetetlen volt. Aztán megjelentek a kovászos kenyerek, és tátottuk a szájunkat, hogy hát tényleg, a nagyszüleink idejében még ilyen volt a kenyér, és ez milyen jó. A natúrbor is sokkal közelebb áll ahhoz, amit egykor a bor jelentéstartalma alatt az emberiség értett. A tömegtermelésben készített bor ma inkább vegyészmutatvány, amelyet ebben a formában az ötvenes évektől az élelmiszer-technológia fejlődése tett lehetővé” – jelenti ki.

A PINCEVAKSÁG VESZÉLYES

Levente rengeteget kóstol, tanul, fejleszti magát. A saját borait azonban nem issza, azt mondja, a pincevakság veszélyes dolog. A késői, február végi, márciusi metszés híve. És ha már, akkor drasztikusan: maximum fél kiló szőlőre állítja be a tőkéket. A szőlőiben természetes gyomflóra van, a talajt nem vegyszerezi, nem trágyázik, csak kaszál, 10-15 centi magasságot meghagyva a növényzetből, hogy a talajközeli biológiai folyamatokat ne zavarja. Vödörbe szüretel, természetesen kézzel, a hűtött pincében kézi munkával bogyóz, és két napig áztatja kádban a fehéreket.

Kézi présben présel, utána még ülepíti a mustot, hogy csak a színmust legyen. Kizárólag fahordóban erjeszti a bort, amelyhez egy éven át nem nyúl. Egy év után palackban vagy acéltartályban folytatódik az erjedés a pincében, a bort gravitáció segítségével tölti át a hordóból. A palackozáskor nincs szűrés, nincs derítés. Mivel két-három éves folyamat az alaperjesztés, a szűretlen borai is tiszták, hiszen ennyi idő alatt „a gravitáció is elvégzi a dolgát”. Palackban még érlelgeti egy kicsit a borokat, aztán kerülnek csak piacra. Az idei évjárat nem volt jó, a tételek neve ezért Nihil 1, Nihil 2 és Nihil 3 lesz. Lennénk abasári nihilisták.

A MÁTRA ÉS A MEGTARTÓERŐ

„Sok ma a Mátrában a szőlőfelvásárló cég – meséli –, ötvenforintos áron veszik, és nem sokat tesznek azért, hogy meg lehessen élni helyben a szőlőművelésből. Így nehéz azt mondani egy tizenévesnek, hogy a borászkodásban gondolkodjon, mert jól meg fog belőle élni. Mégis van a személyes példámnak hatása. A helyiek látják, hogy nem fekete BMW-vel rohangálok, de a sikerekről értesülnek. Számontartják.”

Közben hamar hűvös alkonyba fordul a délután, iskolások szállingóznak hazafelé, a borász két másodperc alatt változik ismét Igabává: „Szevasztok, jó hétvégét! Bicajozzatok egyet még!” – így a hétvégébe léptető igazgatói intelem. Major Levente célja, hogy a fiatalokat megtartó ereje legyen annak, amit csinál, állandó csapatot is szeretne maga köré. „Újra motiválttá kell tenni a helyi fiatalokat, hogy perspektívát lássanak a szőlőben, ehhez egész évben meg kell tudni fizetni a munkaerőt” – mondja, csakhogy ez mindaddig illúzió, amíg a fogyasztó a 600 forintos bort keresi. Levente szerint ha csak pár száz forinttal többet áldozna, a hiányzó munkaerő máris meg lenne finanszírozva, a magyar borvidékeknek ismét lenne megtartóerejük.

Hogy Major „Igabá” Leventében mi gyúlt előbb lángra, a pedagógia vagy a borkészítés iránti szenvedély, ki tudja. Mindenesetre az egyik a másikból fakad, és mindkettőt a maga természetességében, ösztönszerűen és hitvallásként éli meg. „Ha picit elfáradok az iskolában, átjövök ide, és megkopogtatom, meghallgatom a pincebéli gyerekeimet is, hol tartanak az érésben” – dugja oda a fülét az egyik hordó szájához. „Hallgassátok meg, milyen szépen pezseg!” – hív oda minket, és tényleg. Még a metál is andalító ehhez képest. 

Címlapképen: Major Levente. Fótó: Muray Gábor.