Idő van!

Hétköznap reggelenként David Attenborough módjára szoktam megfigyelni, hogyan viselkednek a szülők, amikor iskolába viszik gyermeküket. A megfigyelés teljes álcázásban történik. Hogy ne vegyenek észre, én is gyermekkel érkezem. Nagy elemszámú kvantitatív kutatásom eredményei még feldolgozás alatt vannak, de gyorsjelentést már most tudok prezentálni. A legfőbb megállapítás, hogy a városi szülők nagy része örök időszűkében van. Legalábbis erre lehet következtetni a viselkedésmintákból. Az iskola kapujában hirtelen lefékező autó, kivágódó ajtó és a gépjárműből kiugró kisdiákok. A szülők mindent megtesznek azért, hogy nyerjenek maguknak egy-két percet. Sietni kell, mert le kell adni még a megrendelést, utána meg kreatív meeting, nem is beszélve a délutáni preziről.

Persze ezek a tünetek nemcsak a gyerekes családokra, hanem az egész társadalmunkra jellemzők. Mindig mindenki rohan. Folyamatos időprésben vagyunk. A sürgetettség érzése állandó, sötét és komor teherként nehezedik ránk. Pedig, ha belegondolunk, akár csak nagyszüleink nemzedékéhez képest sokkal kevesebb időt kell eltöltenünk a körülményeink optimálissá tételével. Nem kell fát vágni és begyújtani, hogy meleg legyen otthon. Nem kell vizet húzni a kútból, hogy mosakodni tudjunk. Nem kell petróleumot venni és lámpákba tölteni, meggyújtani, hogy világos legyen a szobában. Nem kell kenyeret dagasztani és megsütni, hogy étel kerüljön az asztalra.