Amint múlnak az évek, mindinkább törékenynek tűnik mindaz, amire addig nem csupán kedvesként, fontosként, de természetes adottságként is tekintettünk.
Menthetetlenül öregszem. Régi fotó került a minap a kezembe: a szobában huszonöt és harminc év közötti fiatalemberek ülnek egy asztalnál ingben, farmerkabátban, pulóverben. Közöttük én fekete zakóban, nyakig gombolt ingben, tizenhat évesen. Nyilvánvaló: nagyon szerettem volna felnőttnek látszani. Negyvenévesen a rémület erejével riasztott meg, hogy szinte bizonyos: több van mögöttem, mint amennyi előre. Mostanság, bő fél évtizeddel később jól vagyok. Pár éve újra zakóban járok, valamiképp az őszülő szakállhoz idétlennek tűntek már az állatos pólók, amelyeket addig jókedvvel hordtam (kezdetben, azt hiszem, azért, mert a kisfiamnak nagyon tetszettek).