„Örök szerelem, ettől nem lehet elszakadni” – így vallott a visszatéréséről a Mandinernek az olimpiai bajnok
Szász Emese a decemberi országos csapatbajnokságon a gyermekei előtt léphet ismét pástra.
Kispesttől Madridig nagy a távolság, nemcsak kilométerekben, hanem történelmi ívben is. Huszonhét év telt el azóta, hogy Puskás útja másfelé kanyarodott, humora azonban semmit sem változott, sztorizókedve, mesélő stílusa a régi maradt. Csak külsőben változott meg. Azt mondják, a sikerek csak a színésznőket szépítik meg. No meg olykor az emlékeket. A magnó indul. S Magyarország egykori Öcsije, Spanyolország hajdani Panchója mesél...
Ugye, azt írod, amit mondok? Szó szerint...
Miért, kellemetlen tapasztalataid vannak?
Nézd, öregem, hogy mit fecseg rólam a spanyol sajtó, nem érdekel. De hogy mit olvasnak a magyar szurkolók, ismerőseim, barátaim, az már nem mellékes.
Az elmúlt években volt mit olvasniok. Gondolok itt a rólad, az Aranycsapatról, a ti időtökről megjelent könyvekre.
Ne bosszants! Ne hergelj!
Nincs szándékomban. Miért mondod ezt?
Mert az a véleményem, hogy akik azokat a könyveket írták, nem értenek a focihoz. Mindegyikben valakit tisztára akarnak mosni, vagy valakit besározni.
Csak konkrétan, Öcsi. Nincs mellébeszélés.
Nézd, például ami a Czibor-féle könyvben van (Bocsák Miklós: Kocsis és Czibor, Sport, Bp., 1983 – a szerk.), az nem a valóság. A többi könyvekben is fecsegnek, történeteket találnak ki. Mire jó ez? Mondd, minek kellett ezt a sok handabandát kiadni?
Tudod, mit? Ne menjünk bele. Én erre nem tudok válaszolni.
De engem foglalkoztat. Mint az is, hogy Vitray azt mondta rólam néhány évvel ezelőtt a magyar tévében, hogy már nem emlékszem a londoni 6:3-ra. Hát lehet arra nem emlékezni? Írd meg nyugodtan, hogy harminc év múltával is itt él bennem minden perce.
Hát akkor mondjad...
Mi érdekel?