„Átkozott, posztfasiszta gravitáció!”

Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi a barna ezer árnyalatában tündöklő Magyarországon. Alig ébredtem fel, máris megcsapta az orromat az átható, elviselhetetlen szarszag, emlékeztetve arra, hogy nincs menekvés a posztfasizmus hétköznapi tébolyából. Sebaj, elvtárs, fel a fejjel, előre a forradalmi harc frontján! – mondtam magamnak, és a társadalom radikális megújulásába vetett hitemet mozgósítva kimásztam az ágyból. Reggelire rozskenyérszeleteket pirítottam, és megkentem selymes labnehval, ennek nyugodt elfogyasztásában azonban megakadályozott a szomszéd templomból idehallatszó, fülsértő kolompolás; mi sem természetesebb, hogy ezután egész nap olyan voltam, mint akit agyonvertek.