Elkezdődött a Közel-Kelet újrarajzolása

Az Iszlám Államot ugyan legyőztük, jött helyette egy másik – mondta nekem a hónap elején egy kurd barátom Erbílben. Az úgynevezett vitatott területekről (tehát az iraki központi kormány és a kurd autonómia által kölcsönösen követelt települések egyikéből) származó diplomata nem gondolta soha, hogy a dzsihádisták elűzésével beköszönt a szép új világ, ami azonban történik, az őt is meglepte. A Bagdádi és társai ellen folytatott háborúban ugyan a különböző etnikai és vallási csoportoknak együtt kellett működniük, ez a kooperáció azonban nem erősítette meg a köztük lévő bizalmat, épp ellenkezőleg – a legtöbb szereplő elkezdte módszeresen átalakítani a helyi demográfiai viszonyokat, mesterségesen feltépve a társadalom természetes szövetét.

Sajnos ehhez Irakban és Szíriában ideális helyzet állt elő. Egyik országban sincs erős államhatalom, a damaszkuszi és a bagdadi kormány is rászorul más államok és az olyan helyi milíciák támogatására, mint az Iránhoz köthető Népi Mobilizációs Erők vagy a Hezbollah, amelyek maguk is egy-egy terület de facto uraivá váltak. Ráadásul az Iszlám Állam pont arra tanította meg a különböző etnikai-vallási közösségeket, hogy igyekezzenek elkülönülni a másiktól, csak ez vezethet ugyanis biztonsághoz. A Hábúr folyó völgyében élő szíriai keresztények joggal érezhetik, hogy nem bízhatnak meg szunnita szomszédjaikban, akik a terrorszervezet megjelenésekor egyik napról a másikra rájuk támadtak. Az iraki kurdok érthető módon próbálják függetleníteni magukat az arab közösségen belüli szunnita–síita ellentéttől, amely kiéleződésének ők leginkább csak vesztesei lehetnek.

Ez a társadalmi igény találkozik a milíciák céljaival, amelyek – mivel maguk is jellemzően etnikai-vallási alapon szerveződnek – örömmel végzik el a piszkos munkát. Népirtásról ugyan nem beszélhetünk – részben a nemzetközi figyelemnek, részben remélhetőleg a szándék hiányának köszönhetően –, a társadalom erőltetett átalakításáról azonban igen.