Élet a holtak városában

– Vigyázz, a bal lábad alatt egy katicabogár! – szól rám öcsém, miközben a koszorúkat szedjük le édesapánk friss sírjáról. Nem harlekin, a mienk. Gyerekkorom katicája, amilyet régen tömegével mentettünk unokatestvéremmel, Erikával a Balatonból. Amikor még nyaranta százával röpködtek, és elvéthették az irányt, úgyhogy a vízben landoltak. És most itt ez az árva katica. Megfogom, rögtön tetszhalott lesz, a bogarak nagyon értenek ehhez. Ha mégis entomológus lettem volna, akkor most tudhatnám, miért művelik ezt jobban bizonyos bogarak, mint mások. Szarvasbogarat még nem láttam tetszhalottnak, leginkább katicát meg rózsabogarat.

Hová tegyem most ezt a katicát? Talán arrább, azzal a madárbirsszerű, cifra levelű félcserjével benőtt síron talál majd magának téli rejtekhelyet, gondolom magamban, miközben egy vakondtúráson akad meg a szemem. Micsoda élet! Pedig a madarak nem is énekelnek, régen vége a költési szezonnak, a nagy őszi vonulók is nyilván elkerülik a várost. Majd tavasszal, akkor biztos költ itt jó néhány rigó a repkénnyel benőtt, kovácsoltvas ráccsal körbevett síremlékek fölött.