Elzoránosodásainkra

A teremtés óta rettentően csúnya tréfát űz velünk a sors. Erre születésem után nagyjából három évtizeddel figyeltem fel. Addig ereje teljében lévő, jövőt fürkésző gyerekként sokkal izgalmasabb dolgok foglalkoztattak. Pajtásaimat és az előttünk lévő generációk képviselőit – intellektuálisan kipipálandó feladatként – egyszerűen a gyerek, felnőtt, öreg hármas kasztrendszerébe soroltam be (magamat hosszan tartó nagyvonalúsággal az elsőbe), és tudat alatt tényként kezeltem, hogy közöttük nincs átjárás.

Hogyan is lenne, amikor a mellettünk nyaraló Emmi néni szétdohányzott, rekedtes hangja, nyáron is viselt sminkje és ékszerei, továbbá Nóri, a megfelelő adottságú unokája számomra sokkal karakteresebb attribútumait jelentették a matrónának, mint a gégerák. Hozzá fűződő, meglehetősen formális kapcsolatomnak a Kádár-rendszer végnapjaiban adott némi arisztokratikus bájt az a polgári gyökereket sejtető nagyanyai elvárás, amely Emmi néni köszöntése mellé („Kezét csókom!”) udvarias meghajlást is előírt, egyben nyomatékosította is, hogy ő és én két külön univerzumban létezünk.

Mivel az időskori életszakaszt vonzóvá tevő marketing ez idő szerint még elég ingatag lábakon áll (vö.: hogyan őrizd meg a porckopásodat, avagy így juss el az ágytól a vécéig három egyszerű lépésben stb.), érthető, ha hosszan tartó – és mi tagadás, jóleső – tudatlanság párnázta ki a felnőtté válás éveit. A sokat látott és tapasztalt úgynevezett felnőttek kollektív szégyenlősségének tulajdonítom, hogy amint a szexualitás vonatkozásában, úgy öregedésügyben is végül a félreérthetetlen fizikális változásoknak kellett elvégezniük a felvilágosítás nem túl hálás munkáját helyettük. A bőr alá bekúszó, ott gyökeret verő, és időszakosan hatást kifejtő diszkomfort érzések megjelenését még a múló idő természetességével fogadtam; az a naturális hangulatfestés azonban, amellyel valóban hajlott korú beszélgetőtársaim kendőzetlenül megosztották velem az önnön gyötrelmeik iránt érzett gyengéd érzelmeiket, nos, megrémisztett.