Görögországban mindenki le van lassulva – és ez így van jól
Ha déli vagy keleti vidékre utazunk, legjobb, ha már útközben lefékezzük magunkat. Máskülönben az adott ország lassít le, és az drasztikusabb lesz. Névai Gábor írása.
Kihívás nélkül nincs élet – mindenkinek a maga szintjén. Demkó Attila írása.
Írta: Demkó Attila
A hegyek világa nagyon más. Lehet romantikus elképzelésekkel dobálózni, de a szépségen és a tisztaságon túl a hideg és a kegyetlen a jó szó. De ez így együtt adja a vonzerőt. A ragyogó hó, a tornyosuló sziklák, az, hogy minden lépés erőfeszítés.
Kárpát-medencei léptékkel
oxigén nélkül, egyedül, tisztán eljutni a halálzónában a csúcsig. A Fogarasi-havasok és a Tátra legtöbb csúcsára is különösebb erőnlét, előkészület és tudás nélkül fel lehet jutni. Bármilyen hatalmasnak tűnik is a Fertő tó felől a Schneeberg vagy a Rax, mind a kettő megjárható egy nap alatt. Nem veszélytelen, de egy átlagember is feljuthat a Mont Blanc-ra, Európa tetejére. Persze ott már nehezebb a lélegzet, 3000 méter felett a legtöbbünk már érzi a magasságot.
Suhajda Szilárd nem volt átlagember, Varga Csaba sem az. Szilárdot nem ismertem, de ismeretlenül is mélységesen tiszteltem. Csabát ismerem és féltem, de tudom, hogy amit tesz, az neki maga az élet. Nem vagyunk egyenlők, nem születtünk annak, soha nem is leszünk azok. Van, aki többet kap, van, aki kevesebbet. 7000-8000 méter felett csak egy lelkileg-testileg más, keményebb fából faragott ember teheti meg, amit a hegymászók tesznek. Hogy lépjenek még kettőt, hogy kibírják a hideget, de nemritkán a tűző forróságot is – déli falakon szélcsendben hihetetlenül meleg tud lenni. Valójában mindenkit sokkal jobban korlátoz és megemel a gének lottója, mint gondoljuk. Ők különleges emberek.
Magam csak kívülről láttam egy keveset ebből a világból. Csaba könnyedségét egy-egy túrán,
Egy másik kiváló magyar hegymászó, Babcsán Gábor azzal döbbentett meg, hogy egy olyan függőleges sziklafalon „szaladt” fel pár perc alatt biztosítás nélkül, ami tapasztaltabb mászóknak is fél óra. Mint akinek minden szikla, minden kis rés a fejében van. A karokban, lábakban lévő erejük meg döbbenetes.
Az ilyen embereknek a maratonfutás egy délutáni séta. A fizikai erő hihetetlen szellemi erővel párosul. Csaba építész, művelt, olvasott, történelmet ismerő ember. Miért csinálja? Persze, teszi ezt az erdélyi magyarokért is, hogy egy 8000-es csúcsról is elmondhassa: létezik a magyar Nagyvárad, és van esély a megmaradásra. Ez a szívügye. De az ilyen képességekkel rendelkező embereknek kell maga a kihívás. Kihívás nélkül nincs élet – mindenkinek a maga szintjén. Milyen unalmas könnyen győzni! Az erőfeszítés nélküli siker mégis mennyit ér? Hogy meg is lehet halni? Felelőtlen dolog ez feleséggel, kisgyerekkel?
A hegyen egyszerre ürül ki és telik meg az elme. Nincsen semmi ehhez fogható, talán a sebesség kivételével. Ez szó szerint a kétszázhúsz feletti világ, napokig, hetekig. Nincs bánat, emlékezés, múlt és jövő, csak a pillanat van, amit túl kell élni. A következő lépés. Az ítélkezők fantáziátlan emberek, de nem rosszak. Nem tehetnek róla, ezt kapták: a megértés képességének hiányát.
De vissza a Nanga Parbathoz. Ez a hegy a forrongó Pakisztán egyik jéghideg, gyönyörű óriása. Aki látta közelről, azt mondja,
Az egyik oldala, a Rupal-fal 4600 métert emelkedik függőlegesen. Többet, mint a svájci Eiger teljes magassága, és aki látta közelről az Eiger 1800 méter magas Északi-falát, az el tudja legalább képzelni, milyen lehet. A Nanga Parbat beceneve gyilkos hegy. Nem véletlenül: csak az Annapurna és Pakisztán teteje, a K2 halálosabb.
Csaba elindult. Nála felkészültebb kevés van, ő erre született. A hegy meg hatalmas, hideg, kegyetlen és gyönyörű. Mit lehet mondani, „legyél óvatos, Csaba”? Ha óvatos lenne, nem mászna ekkora hegyeket. Hajrá, Csaba!
A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata
Nyitóképen: a Nanga Parbat hegyóriása. Fotó: Shutterstock