Még egyszer a náci terminológia bunkósbotjáról

Az elmúlt napok hazai belpolitikai hírei között ismét előkerült a náci terminológia használatának vádja. Maga ez a hír 2023-ban túl nagy újdonságot nem jelent, hiszen már 1953-ban megalkotta Leo Stauss német származású amerikai filozófus a „reductio ad Hitlerum” fogalmát az ókor óta létező „reductio ad absurdum” mintájára. Utóbbi fogalom azon filozófiai érvelést takarja, amikor a vitapartner érveit egy képtelen ellentmondásig vezetik vissza, ezzel lehetetlenné téve álláspontját. A képtelen ellentmondást egy náci párhuzammal helyettesítve nagyjából ugyanaz a hatás érhető el. A módszer tehát nem újdonság, sőt az idő múlásával egyre inkább közhelyszerűvé válik, mégis érdemes pár gondolatot áldozni rá, miért nem helyes, ha nyelvünk egyes szavairól vagy szimbólumokról mondunk le egy ideológiai bunkósbot miatt.

A faj kifejezésről

Nem járunk talán messze a valóságtól, ha feltételezzük, hogy a 21. század európai polgárságán belül néhány szélsőségtől eltekintve az elsöprő többség a „faj” szót – ha társadalmi értelemben használja – a homo sapiensszel tekinti egyenértékűnek. Szintén köztudomású, hogy a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt programjában és később hatalomgyakorlása során a „faj” kifejezést a nemzetre használta, annak egy kultúrán túlmenő, biológiai értelmezést is adva. Ehhez pedig értékítéleteket is társítottak, azaz egyes népeket más népek fölé vagy alá rendeltek, aminek végül a holokauszt lett a tragikus végkövetkezménye. Fontos azonban látnunk, hogy a korszakban a „faj” szót nemcsak Németországban, hanem Európa más országaiban is teljesen magától értetődően és hétköznapi módon használták a ma ismert használt nép vagy nemzet fogalommal egyenértékű szinonimaként – függetlenül a beszélő politikai álláspontjától. Hogy csak egyetlen példát hozzunk a két világháború közötti időszakból, a szélsőjobboldalisággal nem vádolható Weltner Jakab – aki 1919-ben a Tanácsköztársaság idején a Népszava főszerkesztője volt – 1929-ben megjelentetett emlékiratában is a következőképpen fogalmaz: „Egyenlő jogot kell adni mindenkinek. A magyar faj sem tarthat számot többre, mint a nemzetiségek.” (Weltner Jakab: Forradalom, bolsevizmus, emigráció. Budapest, 1929. 34.) A sor még hosszan folytatható…

Ha azonban visszanyúlunk a nemzetiszocialista eszmékkel még nemigen jellemezhető 19. századba, akkor nemzeti kultúránk nem kisebb személyiségei sem mennének át a 21. század egyes szúrósszemű történészeinek és újságíróinak rostáján, mint mondjuk Berzsenyi Dániel vagy Kossuth Lajos. Berzsenyi A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című munkájában írja: „A magyar nép igen idomos, becsületérző, sok erővel és természetes okossággal bíró faj ugyan, de annak szép hajlományai gyakran nagyon rosszra vagynak fordítva;”, de Kossuth is elvétette azt a hibát, hogy egy az 1850-es években Angliában tartott felolvasása során a következőképpen fogalmazott: „Ellenségeink azzal ámítgatták s még folyvást ámítgatják a világot, hogy az utóbbi magyar szabadságharcz tulajdonkép csak fajharcz volt, melyben mi magyarok mint uralkodó-faj szerepeltünk, mely a többi fajoknak úgy jogokban, mint nyelvben elnyomására törekedett.” E tekintetben a „legnagyobb magyar” sem maradt le Kossuth mögött, hiszen például 1842-es nagy, az Akadémia ügyében elmondott szónoklatában ő is fajról beszélt: „a közigazgatás nyelve azon faj nyelve legyen, melytül nemcsak az ország vevé nevezetét, hanem mely az alkotmányos létnek is törzsöke.” A sort folytathatjuk Kosztolányi Dezsővel, aki egy 1906-os versében (Budapest) úgy írt, hogy: „Bús lelkem ekkor átölelne magyar, szerelmes városom, szívemnek húrján átoson kevély fajom szilaj keserve...” A teljesség igénye nélkül még néhány példa: „Magyarhon nem szorul idegen nép segítségére. A magyar faj egyetértésének napjai megjöttek.” (Jókai Mór, 1848); „Oh, nagy, komor, hős ideálok, fajom, átkom, bús, magyar mezők, szabad-e még sírva vigadnom?” (Ady Endre, 1914).

Mindezeket figyelembe véve talán nem túlzó állítás, hogyha Széchenyi, Kossuth, Jókai, Kosztolányi és a magyar kultúra megannyi kiemelkedő alakja használta náci értelmezés nélkül a faj szót, akkor a 21. században sem volna szabad megengedni, hogy ideológiai bunkósbotnak használt érvek miatt a magyar nyelv e kifejezéséről lemondjunk.

Hasonló esetek

A faj szó mellett sajnos még több más, hasonló sorsra jutott kifejezés vagy akár szimbólum is létezik. Csak azért, mert Hitler ideológiájában használta az élettér szót, nem szabadna a náci terminológia kisajátítása alatt hagyni (hogy ezúttal se maradjunk példa nélkül, álljon itt egy 1851-es kolozsvári gimnáziumi évkönyv egy részlete: „Jöttek, és múltak századok, melyek alatt nemzeti nyelvünk, a közigazgatás és oktatás életteréről leszorítva, a bitor deák nyelv zsibbasztó rabigájában nyögött, szenvedett.”). A szimbólumok tekintetében ugyanilyen utat járt be például az árpádsáv vagy a turul is. Azért, mert a nyilas-hungarista politika e szimbólumokat használta, nem mondhat le róluk a magyarság, hiszen azzal Kézai Simon, Vörösmarty Mihály vagy Arany János turulmadárról szóló írásait ugyanúgy elengednénk, mint a Képes Krónikát, ugyanis a középkori kódex több miniatúráján is látjuk már az árpádsávokat.

Mindezt összegezve a rossz emlékű 20. századot magunk mögött hagyva nem szabad ideológiai bunkósbotok és a „reductio ad Hitlerum” unalomig ismételt érvei miatt a magyar nyelv egyes kifejezéseiről vagy magyar történelmi szimbólumok használatáról lemondani, főleg akkor, ha azok Széchenyinek, Arany Jánosnak vagy éppen a Képes Krónika készítőinek is megfeleltek.