Ami a svéd, illetve finn NATO-csatlakozás ügyét illeti, világosan látszik, hogy az elmúlt napokban, hetekben hazánkat érintő itthoni ellenzéki és külföldi vádaskodások ellenére, az ez ügyben felmerülő felelősségi kérdések nem Magyarországot, hanem sokkal inkább Brüsszelt terhelik.
Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
Nem sokkal azután, hogy egy évvel ezelőtt Ukrajna keleti részének megszállásán keresztül Moszkva egyértelművé tette háborús ambícióit, kevéssé meglepő módon mind Finnország, mind pedig Svédország is egy fajsúlyos geo- és biztonságpolitikai irányvonal-módosítás keretében felmondta a történelmi okoknál fogva ápolt semlegesség eszméjét, s benyújtotta csatlakozási kérelmét az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) felé.
Miközben Finnország esetében az 1300 kilométeres, közös orosz határszakasz megléte érthető motivációként szolgált a kezdeményezést illetően, addig Svédország ebbéli ambícióit már inkább az elszigetelődéssel kapcsolatos félelmek táplálták:
S bár az Európa keleti felében szélsebesen kibontakozó háborús helyzet okozta politikai trendhullámok a védelmi szövetségként, ámde eredetileg meghívásos alapon működő NATO-t megértő álláspontra kényszerítette ebben a kérdésben, számos oroszpártisággal aligha vádolható katonai és biztonságpolitikai szakértő is óvatosságra intette ezzel kapcsolatban mind a csatlakozni vágyó országokat, mind pedig az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét. Ám a bennfentes transzatlanti érvekkel ékeskedő szakértők ellenére valamennyi NATO-tagország belátta, hogy bár valóban találni ellenérveket az északi irányú bővülés kapcsán, ha a jelenlegi háborús helyzetben dönteni kell ebben a kérdésben, a mérleg nyelve a befogadás irányába billen.
Fontos aláhúzni, hogy a jelenlegi – és az elmúlt hetekben tapasztalt – nemzetközi hisztériakeltés és meglehetősen feszült légkör ellenére a magyar kormány rendkívüli józanságot mutatott ebben a kérdésben.
Emlékezetes, Budapest már tavaly ősszel nagyvonalúan jelezte, hogy bár az elmúlt évek során jó néhány alkalommal kerekedett politikai vita Magyarország és az ominózus két ország vezetése között számos, kifejezetten a magyarokat és a magyar jogállamiságot, illetve demokráciát érintő alaptalan vádaskodás miatt, Budapest nem fog vétót emelni az északi bővülés kapcsán. Sőt, a ratifikáció formáját hivatalos módon, az Országgyűlésen keresztül fogják érvényesíteni, amint az arra vonatkozó szabad kapacitások lehetőséget adnak.
Hiszen nem szabad elfelejteni, miképpen az a közelmúlt valamennyi Európát érintő válságában előfordult, Brüsszel a tagállamok összehangolt megsegítése, valamint a legfontosabb cselekvési tervek kijelölése helyett rendre azzal volt elfoglalva, hogy politikai alapon egy-egy renitensnek bélyegzett országot – éppenséggel Magyarországot vagy Lengyelországot – mondvacsinált okoknál fogva megpróbáljon megleckéztetni.
Ennek eredményeképpen tárulhatott a magyar állampolgárok elé a múltban az a szürreális látvány nem egy alkalommal, hogy miközben a kormány épp egy adott krízishelyzet legnehezebb időszakában próbálta érvényre juttatni élelmes terveit példának okáért a határvédelemmel vagy a vakcinapolitikával összefüggésben, addig
illetve hogy a Magyarországot megillető jogos költségtérítések – a határzár-telepítéstől kezdve a helyreállítási alapon át – végül célba érjenek.
Amennyiben Svédország és Finnország NATO-hoz való csatlakozásának ügyét alaposabban szemügyre vesszük, egészen kézzel fogható módon kirajzolódni látszik ugyanezen, érdemi folyamatokat akadályozó brüsszeli mintázat. Ugyanis hiába dúl Európa keleti felében immár több mint egy éve háború, Brüsszel számára a magyar jogállamisággal kapcsolatos mondvacsinált eljárások napirenden tartása, a magyar embereket jogosan megillető uniós források kifizetésének megakadályozása, és az elhibázott szankciós politikán keresztüli állandó zsarolás gyakorlata előbbre való, mint a magyar parlament egyéb ügyekre fordítható kapacitásának szavatolása.
Mi több, nemcsak Brüsszel, hanem a belépni vágyó országok részéről is a józan ésszel ellentétesnek hat az a gondolatmenet, amely a csatlakozáshoz szükséges jóváhagyás folyamatát úgy kívánja esetlegesen felgyorsítani, hogy az akárcsak hajszállal is, de eltérjen az egyébként minden demokratikus berendezkedésű országban ismert és előre rögzített ügymenettől. Hiszen az elmúlt évek során
Mindezek ellenére, mint arról nemcsak a hazai, hanem a világsajtó is nemrég beszámolt, ha mindkét országban létrejött a parlamenti delegációk találkozója, Magyarország – nagyvonalúan, illetve ígéretéhez hűen – kész jóváhagyni a NATO északi irányú bővülését. Nem meglepő ez, hiszen ha Európában van olyan politikai vezetés, amely ebben a háborús helyzetben mind a földrajzi kitettségénél, mind pedig a történelmi tapasztalatainál fogva messzemenően tisztábban lát az európai partnereinél, az az Orbán Viktor vezette magyar kormány. A kérdés csupán az, Brüsszelből, Stockholmból, valamint Helsinkiből mindezt mikor ismerik már be?
Kép forrása: ARIS OIKONOMOU / AFP
A növekvő feszültséget jól mutatja, hogy Kijevet egyre több uniós bírálat éri, amiért nem halad a jogállamisági és korrupcióellenes intézkedésekkel
Svédországban például sosem látott mértékben lőtt ki a hadiipar.
Jürgen-Joachim von Sandrart szerint az, hogy „ez nem a mi háborúnk”, korunk egyik legostobább mondatai közé tartozik.
Az előkészületek megkezdődtek.
Az orosz elnök tanácsadója megerősítette a EU-s vezető érkezik Moszkvába.
Brüsszel elveszítette a kényelmes ellenfelét.
Nem maradt visszhangok nélkül a római vakáció sem.
