Az ötvenes évek fiatal állampárti bürokratái arról számoltak be, hogy hallatlan sokként érte őket a forradalom, aztán Kádár Jánosnak a magyar valósághoz már sok tekintetben alkalmazkodó politikája. Addig szentül hitték, hogy ha valami nem működik, mondjuk a parasztok nem akarnak belépni a termelőszövetkezetbe, annak oka csakis az ellenség aknamunkája lehet, ami karhatalmi módszerekkel és szigorú rendeletekkel elhárítható. Hisz Magyarország teljes morális és intellektuális fölényben van: a legnagyszerűbbek vezetik. Azok ott, Nyugaton a posztfasiszta NATO-tól kényszerítve meg a Marshall-terv Amerikában kovácsolt rabláncára fűzve a vesztükbe botladoznak. Nagy áldás, hogy a magyarokat a hatalmas keleti birodalommal ápolt testvéri kapcsolatuk megvédi ettől – legtöbbjük vakon hitt ebben. Aki végigolvassa az elmúlt hónapok kormánysajtóját, vagy a miniszterelnököt hallgatja, ugyanezt érzi. Nem, nem és nem: az nem lehet. Az nem lehet, hogy amikor az Egyesült Államok megmozdul a roppant haditechnikájával, a politikájával meg a gazdaságával, az ilyen. Az nem lehet, hogy az Európai Unió – ha kelletlenül is –, de tényleg nekiáll hadat viselni az agresszorral. Az nem lehet, hogy a Nyugat belső szerkezete, mélyállami struktúrái valamennyi, migrációt, LMBT-aktivizmust és eltörléskultúrát illető mantra percenkénti ráolvasása ellenére pont ugyanazok, amelyek 2010 előtt voltak, amikor Orbán Viktor még keletről származtatta az olajat, és nyugatról a szabadságot. Mélyen tisztelt nertársak, jelzem, hogy a Nyugat még mindig erős – ez pedig jó hír. Az Európai Unió nem egy viperafészek, ahogy Orbán Viktor látni és láttatni akarja: bevállal még egy akkora drámát is, mint ez a háború. Sőt, elmegy akármeddig annak a kultúrának a védelmében, amelyben közös a magyarokkal, miközben Orbán Putyinnal szövetkezik az olcsó gázért, amit aztán meg se kap.
Aki eleget olvassa a rendszer sajtóját, a magyarázatokat is ismeri: a magyarság sosem volt nyugati – az, hogy katolikus meg protestáns lett, az, hogy latin ábécét használ, senkit ne tévesszen meg. A finnugrizmus a magyargyűlölők hazugsága: a magyarság a türk népekkel rokon. A Nyugat kivetkőzött önmagából: az Egyesült Államok, Németország, Franciaország, a veszett lengyel-ukrán-balti tengely a maga tehetetlenségének foglya. Értem az intellektuális hiátusokból fakadó indulatot: az elmúlt tizenkét évben jól ment az ország szekere, vagyis hát jobban, mint valaha. Nyilván sokan érzik úgy, hogy ha bukik az Orbán-rendszer, oda a jólét. És valóban:
Aki nem akarja érteni a történelmi folyamatokat, az a jólétet Orbán Viktor briliáns vezetőI képességének tulajdonítja.
Ha picit mégis hajlandó befogadni a tágabb kontextust, arra jut, hogy ez az a tizenkét év, ami már az Európai Unióhoz való mélyebb integrációt, a nyugati módszertan átvételét, a nyugati tőke és technológia behívását hozta Magyarországnak – ez okozta a jólétet meg a nyolcvanöt százalékos exportot, ezzel szabadságharcol Orbán Viktor Fehéroroszország és Szerbia oldalán.
A Nyugat államai vitáktól hangosak, hatalmi harcokkal teljesek, amiket a túl erős szereplő hiánya, sokféle egymásnak ellentmondó érdek és szándék hajt – csakhogy ez nem a Nyugat gyengesége, hanem az ereje. Orbán Viktor és ideológusai nem veszik észre, vagy inkább tudomásul, hogy az általuk a történelem szemétdombjára óhajtott és kiutalt Nyugat nem romlott el – mindig is ilyen volt: végletekig megosztott, végletekig erős és végletekig győztes. Azt sem tudják vagy akarják megérteni, hogy a Nyugat megosztottsága, ereje és sikere nem az aktuális vezetőin múlik. A Nyugat lassú, hibás, problémás, néha ijesztően gyengének látszik, de amikor lendületbe jön, a mélyben megbúvó ereje, amely a szabadságából és a realitáshoz való ragaszkodásából meg az erre kiépült mélyállami struktúrákból fakad, legyőzhetetlenné teszi. Nem Joe Biden visel itt hadat, hanem az örök Egyesült Államok – ha úgy tetszik, annak mélyállama. Nem Olaf Sholz és Emmanuel Macron, hanem a sokféle nemzetállami törekvés káoszát kínnal-keservvel egyetlen akaratba foglaló Európai Unió – és nem általában Oroszország ellen, hanem Putyin rezsimje ellen. A Nyugat alkonyának spengleri jóslata már több mint száz éve eredménytelenül vár a beteljesülésre, mert a lenyugvás nem folyamat, hanem állapot. Orbán Viktor hiába várja lázasan a civilizáció végét az ezeréves magyar állam első olyan vezetőjeként, aki úgy csatolja Kelethez az országot, hogy az nincs idegen megszállás alatt – pedig jól érzi: ezt a politikát már csak a világrend összeomlása mentheti meg. Oroszország nem szövetséges, mert a tartótiszt nem az ügynök barátja. Sorsuk mégis közös – Oroszország ugyanazzal a bajjal néz szembe, amellyel egyetlen európai és észak-atlanti szövetségese, Magyarország: mélyen gyökerező szabadság, polgárosult középosztály és a teljesítmény tisztelete nélkül egyetlen szűk hatalmi kör egy lélektanilag megalapozott, mézédes mesével egy egész népet rabul ejt.”