Demjén Ferenc szerint „hiába gúnyolódnak Orbán békemisszióján”
A zenész őszintén értékelte a kormányfő törekvését a békére, miközben az EU-t komoly kritikával illette.
Amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is tűnhet az infláció – állítja Nagy Márton. Kitartunk-e a forint mellett? Meddig maradnak az ársapkák? Interjú a gazdaságfejlesztési miniszterrel Európa és hazánk kilátásairól, a Vodafone-ügyről és arról, hogy miért nem repül Ryanairrel.
Kacsoh Dániel és Szalai Laura interjúja a Mandiner hetilapban.
Az Európai Unióban nálunk a legnagyobb az infláció, az élelmiszer-inflációban a Világbank szerint globálisan a tizedikek vagyunk. Ki tehet erről?
Az árak gyorsuló emelkedése nem választható el a háborútól és az elhibázott szankcióktól. Az igaz, hogy az infláció a koronavírus-járvány utáni helyreállás miatt kezdett emelkedni 2021-ben, a kínálati korlátok csökkentek, miközben felerősödött a kereslet. A kereslet által vezérelt infláció azonban még könnyen kezelhető lett volna, úgynevezett ciklusmenedzsmenttel. Ám a háború kirobbanását követő európai energiaválság erős kínálati sokkot okozott, az infláció természete teljesen megváltozott. Az áremelkedés mértékét jelenleg döntően globális faktorok, vagyis leginkább az energiaárak mozgása befolyásolja. Ami a hazai okokat illeti: elsősorban a forintárfolyamot kell megemlíteni, a maradék rész pedig a jövedéki és népegészségügyi adó emelése, továbbá a bérnövekedés hatására jelenik meg. Talán meglepő lesz, amit mondok, de amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is tűnhet az infláció.
Mikor lehet itthon a tetőzés?
A decemberi adat 24,5 százalékot mutatott, az üzemanyagárstop kivezetésének lesz még 0,5 százalékpontos hatása a januári számra. Így kissé 25 százalék fölé csúszhat az infláció, de ez lesz a tető. Februárban már fordulat jöhet, onnan meg drasztikus csökkenés. Jelenleg az európai TTF-gázár 60 euró, az áramár 100 euró körül mozog, a Brent-olaj árfolyama 87 dollár, nem is beszélve az uráli olaj 40 dollár alatti áráról. Eközben az áruszállítási költségek gyorsan esnek. A kínálati sokk tehát enyhül, azaz az árukínálat növekszik, eközben a kereslet is alkalmazkodik – csökken. Ebből könnyen alakulhat ki túlkínálat, így az év végére egy számjegyű lehet az infláció. Ezt tűzte ki feladatnak maga elé a kormány, s e szint elérését ma már a piac is reálisnak tartja. Globálisan most Kína covid utáni nyitása, újraindítása felfelé, az USA és az EU közötti kereskedelmi háború lefelé mutató kockázatokat jelenthet.
Mi a helyzet az egészen magas hazai élelmiszerárakkal?
Az élelmiszer-inflációban is tetőzésre számítunk, vagyis hamarosan, februárban-márciusban megállhat az áremelkedés gyorsulása. Inflációs szempontból kifejezetten jó, hogy túltermelési válsággal néz szembe az élelmiszeripar: tej, csirke, sertés, gabona – sorolhatnánk. Ráadásul olyan aszály aligha lesz 2023-ban, mint a tavalyi. Vagyis a kínálati oldal itt is megerősödött, miközben a kereslet csökken. Optimista vagyok, a túlkínálat kialakulása miatt erős lefelé mutató „kockázatot” látok.
Egyre többen javasolják az élelmiszer-ársapkák kivezetését, elsősorban az annak nyomán kialakult hiányra hivatkozva. Meddig tartható a korlátozás?
Tévedés, a boltok nagy részében szó sincs hiányról, az áru egyszerűen a raktárban marad, nem kerül ki a polcra, nagyrészt mesterséges hiánygerjesztés folyik.
Mire gondol pontosan?
Nyilván egyik kiskereskedelmi üzletnek sem jó, hogy neki kell lenyelnie a veszteséget. Ezt értem. Mindez azonban az infláció elleni küzdelem jegyében történik, amiből a bankok és a Mol is jócskán kivette, kiveszi a részét.
Ha áprilisig megvalósul az imént említett forgatókönyv, vagyis gyorsan apad az infláció, minden esély megvan arra, hogy nem lesz már szükség az élelmiszerárstopra. Az árstopok hatékony eszközök, ha az árak átmenetileg emelkednek, és most ez történik. Ráadásul ezzel, főként az élelmiszer-ársapkával és a rezsivédelemmel a szankciók hatásainak leginkább kitett csoportokat védjük, azaz a kiskeresetűeket, a nyugdíjasokat és a családokat.
Voltak olyan megjegyzések, hogy az ársapkák paradox módon már most hajtják az inflációt.
Ez hibás feltételezés. Abból indul ki, hogy az élelmiszereknél a kiskereskedők elkezdték teljes mértékben kompenzálni a bevételkiesést más, helyettesítő termékek áremelésével. Ez azt jelentené, hogy a profitját mindenki szinten tartotta, csakhogy ezzel szemben az érintettek örülnek, ha nullán vannak, inkább masszív veszteségeik vannak. Számításaink szerint az üzletek legfeljebb 60-70 százalékban tudják áthárítani a kieső részt, vagyis az árstopoknak igenis inflációleszorító hatásuk van. A jegybank elemzésében 100 százalékos áthárítás szerepel, ezzel azonban – az elemzéseinkre és a felméréseinkre alapozva – nem értünk egyet.
Ami az MNB-t illeti, egyes hírek szerint a kormány kamatcsökkentést vár el a monetáris tanácstól, mondván, semmi nem indokolja a jelenlegi, igen magas szintet. Ezt mire alapozzák?
A kormány tiszteletben tartja a nemzeti bank függetlenségét, egy dolgot azonban látni kell: az effektív jegybanki kamatszint 18 százalék, ami a világon az egyik legmagasabb. Csak olyan országok előznek meg bennünket, mint a háborúban álló Ukrajna, illetve Ghána, Szudán, Venezuela, Argentína és Zimbabwe. A pénzügyi stabilitást és a gazdasági folyamatokat tekintve ezen államok messze nem említhetők egy lapon Magyarországgal. A kamatoknak ugyebár két szerepük van: az infláció kezelése, az árstabilitás elérése, valamint az árfolyam-stabilitás biztosítása. Előbbire a mostani transzmisszió négy-hat negyedév múlva hat, az árfolyamot viszont azonnal befolyásolja. Gondoljunk csak bele: ha az év végére valóban egy számjegyű lesz az infláció, a mostani, egy évre előretekintő kamatszint bőven 5 százalék feletti reálkamatot tartalmaz, pedig idén 1,5 százalékos GDP-növekedéssel számolunk. Ez a gazdaság szempontjából nem indokolható mérték!
Ott van még az árfolyam-stabilitás.
A jegybank múlt éve tanulságos volt ezen a téren, ebből a szempontból érthető az óvatossága.
De én mindig azt mondom, a piacnak előretekintő jelleggel el kell magyarázni, mit miért teszünk, és ha ehhez tartjuk magunkat, minden akadály elhárul az óvatos kamatcsökkentés megkezdése elől. Megjegyzem, a piac jelenleg egy hónapon belül 50 bázispontos kamatcsökkentést áraz a piaci hozamgörbe alapján, az év végére pedig egy számjegyű kamatot vár, illetve el is fogad. Ez azt is jelenti, hogy ha az MNB a piacot követi, akkor az árfolyam erre nem reagál, hiszen a lépések be vannak árazva.
A monetáris tanács egyik közleményében azt vetítette előre, hogy a kockázati megítélés trendszerű javulásáig nem tervez változást. Ebből mit lehet kiolvasni?
A kifejezés nem először kerül elő, a kérdés az, hogy ez mikor következik be. Az energia ára csökken, a dollár gyengül, ami javítja a feltörekvő országok finanszírozási feltételeit. Közben megegyeztünk az unióval a Magyarországnak járó forrásokról, nemrég volt egy sikeres devizakötvény-kibocsátás is, ami igazolja, hogy javult a kockázati megítélésünk, a piac bizalommal van a magyar gazdaság iránt. A nemzetközi tartalékunk – ideértve a deviza- és az aranytartalékot – pedig soha nem volt még ilyen magas szinten, január végén megközelítheti a 42 milliárd eurót, miközben az import az energiaárak miatt csökken. A forint árfolyama stabilizálódott, megszületett a minimálbér 16, illetve a garantált bérminimum 14 százalékos emelését tartalmazó megállapodás, s van elfogadott 2023. évi költségvetésünk. Idén tovább csökkentjük a hiányt, GDP-arányosan a tavalyi 4,9 százalékot követően 3,9 százalékra szorítjuk le, miközben az energiaárak még mindig magasak, a gazdaság pedig lassul. Ugyanakkor GDP-arányosan az államadósság tovább esik, 73,5-ről 69,7 százalékra. Eközben több európai országban, például a németeknél, a franciáknál vagy a lengyeleknél nő a hiány. Mindezt tetézi, hogy mindhárom nagy hitelminősítő intézetnél megtartottuk a befektetési kategóriát. Összességében tehát a kockázati megítélésünk sokat javult, a bizonytalanság csökkent. Hogy mit jelent a „trendszerűség”, azt az MNB fogja eldönteni.
Egyelőre mindenesetre 18 százalékos az effektív kamatláb. Ezzel mi a gond?
Ahogy említettem, a hazai monetáris politika egy kínálati sokkra reagált ilyen drasztikus mértékű emeléssel. Az Európai Központi Bank kamatlába eközben 3 százalék alatt van, pedig az energiakrízis az egész EU-t érinti. A nem euróövezeti országok közül Csehország, Lengyelország és Románia 8 százalékos kamatszint alatt áll. Mindez jelentős lassulást okozhat a magyar gazdaságban, azaz a kamatpolitikának reálgazdasági áldozatai lehetnek, nem is beszélve a bankok megemelt tőkekövetelményeiről. A magas jegybanki kamatláb és a megemelt banki tőkeelvárások a hitelezés leállásával fenyegetnek. Márpedig hitelezés nélkül nincs növekedés, ezt korábban az MNB is így gondolta.
Tisztázzuk: a kormány számára az infláció letörése vagy a recesszió elkerülése a fontosabb?
A kettő egyformán fontos, s nem is zárják ki egymást. A célunk, és teszünk is érte, hogy legalább 1,5 százalék körüli növekedést produkáljon idén a gazdaság. Így terveztük újra a büdzsét is. A tavalyi 4,5 százalékhoz képest ez lassulást jelent, de nem megyünk nulla alá, így lehetőség lesz az elrugaszkodásra, 2024-ben pedig 4 százalék feletti növekedéssel indulhat újra a gazdaság. Mindezt legjobban a kamattámogatott vállalati hitelekkel tudjuk segíteni, idesorolható a Széchenyi-hitelkártyaprogram, a Baross Gábor újraiparosítási hitelprogram, az új tőkealapok felállítása, amit a fejlesztési bankok segítenek jelentős összeggel, akár 3000 milliárd forinttal. A GDP 4 százalékát kitevő pluszforrás adhat idén lökést a gazdaságnak. Ugyancsak cél az árstabilitás helyreállítása, s ez a kettő nem megy egymással szemben. Egy normál ciklusban a kereslet vezérli a gazdaságot, így ha az infláció lemegy, a GDP-növekedés is lassul, mondjuk úgy: erős azonos irányú együttmozgás van. Most azonban, mint említettem, főként kínálati sokk befolyásolja a gazdasági folyamatokat, növekszik az infláció, és lassul a növekedés. Azaz erős ellentétes irányú mozgás van. Így tehát ha a kínálati korlátok csökkennek, akkor az infláció lemegy, a növekedés pedig gyorsul. Véleményem szerint ez fog történni. Ezért gondolom azt, hogy a túlkínálat miatt a GDP tekintetében felfelé mutató, az inflációéban lefelé mutató kockázatok vannak.
Tekintve az európai várakozásokat, az idei 1,5 százalékos növekedés elég optimistának tűnik.
Nem az. Piaci elemzők is fokozatosan felfelé korrigálják az idei számaikat, már ők is 1 százalék közelében járnak. Az energiaárak csökkenésével a pesszimizmus is oldódik. A felhasználási oldalon az export és a beruházás nagyon erős lesz, a termelési oldalon az ipar kifejezetten ellenálló, a turizmus a vártnál jobban teljesít, a mezőgazdasági termelés pedig a tavalyi aszály után nagyot ugrik. Ezt támasztja alá a munkaerőpiac feszessége is. Igazán csak a lakossági fogyasztás lassíthatja majd a GDP növekedését.
Nem mindenki ilyen derűlátó. Bod Péter Ákos volt jegybankelnök például Magyarország sérülékeny, törékeny helyzetéről beszélt, és más is mondott hasonlót. Nincs igazuk?
Ez szimpla riogatás. Az armageddon-közgazdászok arra hivatkoznak, hogy ikerdeficit alakult ki: a külkereskedelmi hiány 5 százalékra, a folyó fizetési mérleg hiánya 8 százalékra növekedett 2022-ben, a költségvetés pedig 4,9 százalékos hiányt mutatott, ami még mindig magas, az egyensúly megborult, és elszabadult az infláció, ezért olyanok vagyunk, mint Argentína. Csakhogy mindennek szinte száz százalékban az energia, vagyis a szankciós felárak az okozói: 2021-ben még 7 milliárd, tavaly már 17 milliárd és idén is nagyjából 12 milliárd euró lehet az ország energiaimport-számlája. Ha ezt a számlát leszedem a tavalyi külkeregyenlegről, rögtön GDP-arányosan 1 százalékos szufficitet kapok, főként az erős exportteljesítmény miatt. Ha meg az idei büdzsét igazítom ki, az még egy kis többletet is tartalmaz. Ez egy túlköltekező, túlhevült, sikertelen ország pénzügyi látképe? Miről beszélünk? Az idézett kritika megint csak a válság természetének nem megfelelő ismeretére utal, jobb lenne, ha riogatás és félrebeszélés helyett a szakértő urak tisztában lennének a valós folyamatokkal.
Csaba László, a CEU professzora mindeközben Bokros-csomagot emleget, sőt az IMF behívásának szükségességét hangsúlyozza.
Nem értem, ezeknek a közgazdászoknak miért éri meg az alaptalan pánikkeltés. Sajnos az ilyen hibás állítások megfogalmazása következmény nélkül marad, a piac gyorsan elfelejti nekik, így újra és újra kezdődhet a károgás. Ha az infláció magas, és ikerdeficit van, egyből a Bokros–IMF-párost említik. Fontos, hogy értsük, ezek a folyamatok miért alakultak ki, ikerdeficit és ikerdeficit között óriási különbség lehet. Nem mindegy, hogy az import megugró értéke a fogyasztás, a beruházások vagy éppen az energiaárak emelkedése miatt magasabb. Ahogy említettem, az átmenetileg jelentősen megemelkedett energiaimport-számla kifizetése a kulcs. Ez átmeneti finanszírozási probléma. Ha az alapszámok megfelelők, nem mutatnak gazdaságpolitikai hibát, akkor a piac ezt finanszírozni fogja. Ha jól megnézzük, látjuk, hogy a fiskális politika nem adta fel korábbi célját. A költségvetési hiány és az államadósság tovább csökken annak ellenére, hogy a veszélyek korát éljük, háború és szankciók sújtják a gazdaságot. Ez a kulcs. A piac bízik a hazai gazdaságpolitikában, megtartottuk Magyarország befektetési minősítését, ez a lényeg. Nem értem, mire gondol Csaba László, amikor a Bokros-csomaggal dobálózik. Ahhoz tandíjat kellene bevezetni az egyetemeken, meg kellene szüntetni a családtámogatásokat vagy korlátozni a béreket. Köszönjük, nem kérünk a Csaba László által szorgalmazott Bokros–Surányi-csomagból!
A magas energiaszámla kialakulása ezek szerint nem a magyar gazdaságpolitika felelőssége?
Magyarország éves energiaimportjának értéke GDP-arányosan 3-ról 6 százalék fölé emelkedett 2002 és 2013 között. Az utóbbi nyolc évben ezt sikerült újra 4 százalék alá szorítani 2021-ig. Ugyanebben az időszakban a gázfogyasztás is jelentősen csökkent. Mindez azt mutatja, hogy bár a működőtőke-beáramlás miatt belépő cégek növekvő energiaigényt támasztottak, az energiahatékonyság növekedése miatt a gazdaságban nem volt szükség több energiára. Tavaly a háború következtében az ország éves energiaimportja a GDP arányában 4-ről 10 százalékára ugrott, ám kizárólag az árhatás következtében. Ezt a 10 milliárd eurós ugrást kellett átmenetileg finanszírozni, ami sikerült is 2022-ben. Ez hatalmas bravúr. Mára az energiaárak csökkentek, a fogyasztás is alkalmazkodott, vagyis mérséklődtek a terhek. A fiskális politikának nem kellett kiigazítania magát, nem is volt rossz pályán, egyszerűen folytatódott a hiány beígért csökkentése.
Szóba került a büdzsé: épp most zajlott le az idei újratervezése, már csak a parlamenti jóváhagyás van hátra. Ebben a változó környezetben is tartja magát a kormány a 2024-es költségvetés nyári elfogadásához?
Nincs miért változtatni. A befektetők és az ország számára is kell egy horgony, egy iránymutatás arra vonatkozóan, mit tervezünk a gazdaságban. A vállalati szektornak és a befektetőknek kiszámíthatóságot jelez a költségvetés korai tervezése.
Még akkor is, ha a tavaly nyáron elfogadott és a most átszabott jogszabály között igen nagy eltérések vannak?
Akkor is, hiszen ez egy elv, amely a kiszámíthatóságra épül. A háborús közegben a makrogazdasági feltételek jelentősen változtak, ezt át kellett vezetni, de rögzítsük: a pillérek, illetve a hangsúlyok nem változtak. A legfontosabb a rezsivédelem, ehhez részben kötődik a családtámogatások megőrzése, továbbá szinten maradtak a honvédelmi kiadások is. A negyedik pillér most erősebb lett, a gazdaság védelme és ösztönzése nagyobb hangsúlyt kapott. Az energiaválságban megsérült cégek megsegítése, az energiaintenzív kkv-k támogatása, a gyármentő program mellett a működőtőke-befektetés ösztönzése, a kamattámogatott hitel- és tőkeprogramok mind-mind segítik a recesszió elkerülését, majd a visszapattanást.
Nézzük az európai környezetet. A nagy múltú BASF óriásvállalat épp az energiagondok miatt hagyja ott Németországot, az Egyesült Államokban pedig egy új, az infláció leszorítását célzó törvény egyre nagyobb fenyegetést jelent a kontinens autóiparára. Mi következik mindebből számunkra?
Európának ma két jelentős kihívással kell szembenéznie: az egyik az energiaválság miatti dezindusztrializáció, vagyis az ipar leépülése, a másik az USA és az EU közötti kereskedelmi háború kirobbanása. Magyarországnak észnél kell lennie, hogy nyertesen kerüljön ki ezekből a csatározásokból. Szerencsére a miniszterelnök már harcedzett politikus, Angela Merkel német kancellár távozása óta a legrégebben van az európai porondon. Európa versenyképessége egyébként már a háború előtt is gyenge volt, erre rakódott rá az energiaválság. Bár az európai energiaárak sokat csökkentek az utóbbi hónapokban, még mindig ötször akkora a gáz vagy az áram ára, mint az USA-ban. Amerikának és Ázsiának tehát továbbra is óriási a versenyelőnye, Európa egyre jobban lemarad. Ez természetesen a hagyományos, energiaintenzív ágazatokat érinti a leginkább, így a vegyipart, a papír-, az üveg-, a gumigyártást vagy éppen a gépipart. Ezeket jelenleg úgy védjük, hogy a fellazult európai támogatási szabályok segítségével erősen dotáljuk.
Köszönjük, nem kérünk a Csaba László által
szorgalmazott Bokros–Surányi-csomagból!”
Vagyis?
Vagyis a magyar állam segít a vállalatoknak kifizetni a megemelkedett energiaszámlákat, és finanszírozza az energiahatékonyság-növelő beruházásokat, segíti az energiaintenzitás csökkentését. Eközben a digitális átállásra is szükségünk van. Az ipar leépülése helyett az újraiparosítást kell választanunk. Nagy kérdés, mennyire leszünk sikeresek ebben. Az úgynevezett ikertranszformáció sok pénzt és időt fog felemészteni, félő, hogy addig az USA és Ázsia elhúz mellettünk. Nekünk a magyar reindusztrializációs utat kell járnunk, új iparpolitikára lesz szükség, ami a világkereskedelemben való erős beágyazottságunkat biztosítja.
Erre még visszatérünk, de előbb nézzük az Egyesült Államok és Európa közti rivalizálást.
Az USA és az EU közötti, egyre élesedő kereskedelmi háború lényege a „made in USA” és „made in Europe” összecsapása. Ne felejtsük el, Németország éves külkereskedelmi többlete az USA-val szemben az utóbbi harminc évben 10 milliárdról
65 milliárd dollárra emelkedett, aminek meghatározó része, közel fele a gépjármű-kereskedelem. A Donald Trump által elindított protekcionista politika, ami Európa USA-val szembeni külkereskedelmi többletének csökkentését célozta, Joe Biden elnöksége alatt folytatódott. Ez a vámok helyett már az állami támogatások rendszerére épül, s nem a hagyományos iparágak védelmét, hanem az ipar zöldátállását támogatja, miközben megtartja az infrastrukturális fejlesztések rendszerét. Az IRA néven emlegetett amerikai törvény központi eleme a helyben készült elektromos autók használatának elterjesztése. Ha egy fogyasztó „made in USA” járművet vagy akkumulátort vásárol, 7500 dolláros támogatást kap az államtól. Emellett az európai jármű- és akkumulátorgyártó cégeknek négyszer annyi támogatást adnak, ha az Egyesült Államokban termelnek, nem Európában. Ez a kedvezmény az EU-ból Amerikába „kényszermigrálhatja” a cégeket. Valójában ez fáj igazán Európának, azon belül is Németországnak, de nekünk is.
Mit tesz ez ellen Európa? És hova fog fajulni a kereskedelmi háború?
Szomorú, de Európa szokás szerint lassan reagál. Ugyanis minden nap számít. A legvalószínűbb egy állami támogatási verseny kialakulása, ami jelentősen meg fogja terhelni a költségvetéseket, s főleg Németország és Franciaország gyors eladósodásához vezethet. Elindulhat tehát egy olyan kereskedelmi és iparpolitika, amelyben a fogyasztóknak és a vállalatoknak pénzt fogunk adni azért, hogy hazait fogyasszanak, illetve legalább hazai alapanyag segítségével termeljenek. Érdekes kérdés persze, hogy a valóságban a végeredmény európai vagy nemzeti termék lesz. Mindenesetre az európai belső piac megerősítése kulcskérdés lesz. Mivel nem mindenkinek azonos költségvetési tér áll rendelkezésére, illetve nem minden tagállam tagja az euróövezetnek, az európai állami támogatási politika egyszerűsítésén és kibővítésén túl felmerülhet beavatkozási eszközként egy újabb közös alap felállítása, illetve a fel nem használt pénzek átcsoportosítása, ami a stratégiai ágazatokat segítheti, erősítve Európa versenyképességét. Az ilyen alapokkal kapcsolatban azonban elég rossz a tapasztalatunk.
Térjünk vissza a magyar iparpolitikához. Nem túl ambiciózus cél, hogy lokális kivételek legyünk?
Először is el kell fogadnunk, hogy Magyarország gazdasága továbbra is beruházás- és exportvezérelt, GDP-arányos beruházási rátánk 27, exportrátánk 85 százalékos. Másodszor, ki kell jelölni a húzóágazatokat. Ilyen lehet a járműipar, az akkumulátorgyártás, az elektronikaipar, a hadiipar, az egészség- és gyógyszeripar, az energiaipar, az élelmiszeripar, a telekommunikáció, a turisztika vagy akár a bank- és biztosítási szektor, a k+f és a felsőoktatás. A járműgyártás ma már a GDP több mint 20 százalékát adja, emellett egyre jobban kell fókuszálni a kreatíviparra is. Harmadrészt, területfejlesztési dimenzióban is kell gondolkozni. Például nemcsak a meglévő ipari parkok fejlesztésével kell foglalkozni, hanem újakat is létre kell hozni. Negyedrészt, új beruházásfinanszírozási stratégiára van szükségünk. A teljes beruházási mutatónk idén elérheti a 20 ezer milliárd forintot, vagyis az 50 milliárd eurót. Ennek közel 20 százalékát az évi 10 milliárd eurós működőtőke-beáramlás finanszírozza, ami tovább emelkedhet. A protekcionizmus erősödése miatt a globális működőtőke-stratégia meg fog változni, ehhez gyorsan alkalmazkodnunk kell. Csökkenni fog a költségvetési és az uniós források szerepe, közben növekedhet a fejlesztési és a kereskedelmi bankok részvétele a hitel- és a tőkefinanszírozás területén is. Ötödrészt, csökkenhet az állami s emelkedhet a vállalati magánberuházások aránya. Hatodrészt, a külföldi és hazai beruházások megvalósítását minden állami eszközzel egyre aktívabban kell segíteni, legyen szó szabályozásról, infrastruktúráról vagy energiarendszerek előkészítéséről. Végül fel kell készülnünk az erősödő beruházási aktivitás emelkedő energia- és munkaerőigényének biztosítására. Fontos még, hogy a politikai és intézményi stabilitás továbbra is nagy versenyelőnyt jelent a beruházásösztönzés szempontjából.
Jó, de a versenyelőny, a „lokális kivételség” szempontjából az extraprofitadók aligha segítenek.
Hogyne segítenének! Egy ország gazdasága számára nemcsak a vállalatok, hanem a háztartások, a családok egészséges működése, a jelentős ársokkoktól való védelme is fontos. Tavaly és idén az évente 1000-1100 milliárd forintos extraprofitadó finanszírozza a rezsicsökkentést, azaz a legfontosabb árstopot, amivel az átlagfogyasztásig minden családot védünk. Ez havi 181 ezer forintot jelent, ami az átlagbér közel egyharmada. Ez, ahogy a bér is, növeli a családok rendelkezésre álló jövedelmét. Az extraprofitadók addig maradnak, amíg az energiaárak miatt szükség van a rezsivédelmi alapra. Mára az érintettek, vagyis az energiaszolgáltatók, a bankok, a biztosítók és a gyógyszertermelők elfogadták, hogy hozzá kell járulniuk a rezsivédelem finanszírozásához, pláne úgy, hogy tényleg extraprofit generálódik ezekben a szektorokban. Jövőre remélhetőleg el tudjuk kezdeni az extraprofitadók kivezetését. Egyébként ugyan mi vezettünk be elsőként az energiaválság nyomán extraprofitadót és árstopokat is, ma már ezek gombamód szaporodnak a világban. Magyarország mindig előre megy, rosszfiúnak kiáltják ki, majd előbb-utóbb mindenki rájön, hogy ez az egyedüli jó megoldás. Megszoktuk már.
Az extraprofitadó kapcsán a leghevesebb reakció Michael O’Leary Ryanair-vezértől érkezett. Esetleg beszéltek az „ostobázás” óta? Mikor repült utoljára Ryanair-géppel?
Soha nem repültem, nem is fogok, van egy „magyarabb” légitársaság, a Wizz Air, remélem, egyre inkább itthon látjuk. O’Leary úrral egyébként nem beszéltem, és nagyon nem szeretem, ha a médiában megy az üzengetés, nem is én kezdtem. Az általa kifogásolt „departure fee” Európa nagy részén ismert és alkalmazott megoldás, nem igazán értettem a felháborodását, a stílusa pedig olyan, amilyen. Ezt nem kell felvenni, pláne nem kormánytagként.
Ha már kritikák, mi indokolja válság idején a Vodafone felvásárlását? Az ellenzék inkább a tanároknak adná az erre szánt 640 milliárd forintot.
Kezdjük ott, hogy a vételár az eredetileg bejelentetthez képest 10 százalékkal kisebb lett. De nem ez a fontos. A rendszerváltozás óta a magyar gazdaság jelentősen megerősödött, sok cég ki tud fektetni vagy a korábban belépő külföldi befektetőt itthon ki tudja vásárolni. Egy stratégiai ágazatban pedig ekkora cég itthon kábé tízévente eladó, ebből adódóan stratégiailag az ár képlékeny. Mindazonáltal komoly nemzetközi csapat dolgozott a tranzakción, a kivásárlás természetesen piaci áron, értékelés alapján zajlik. Ekkora cégnél mindent részletesen le kellett tárgyalni, hatalmas ügyletről van szó. Intéztem már nagy banki tranzakciókat, mint az MKB vagy a Budapest Bank megvásárlása, ám ez a tranzakció szakmailag és ügyletméretet tekintve is mindent túlszárnyalt. Szerencsére szakmailag jól felkészült kollégáim vannak, biztos kezekben voltunk. A Vodafone-ügylettel a fő tulajdonosból, a 4iG-ből nemcsak nemzeti, hanem regionális bajnok is lesz. Már a Balkánon is megvetette a lábát, és növekszik, jó esélye van felzárkózni az OTP–Mol–Richter hármashoz. A gazdaságban a telekommunikációnak, a digitalizációnak, illetve az 5G hálózat fejlesztésének ráadásul nagy jövője van, mindenképp stratégiai ágazatról van szó, ahol nemzeti érdek megvetni a lábunkat. Értem, hogy másra is lehet költeni a pénzt, de a Vodafone most volt eladó, a tranzakció pedig hitelfelvételből valósult meg, nem vettünk el költségvetési forrást mástól.
És mit akarnak kezdeni a Posta Biztosítóval?
A biztosítói piac a bankrendszernél eddig sokkal kisebb figyelmet kapott, pedig stratégiai ágazatról van szó. A kormány belefogott a szektor konszolidációjába, a működés újraszabályozásába. A német tulajdonosoktól állami kézbe kerülő Posta Biztosító a Magyar Posta hálózatát használja, s jelentős élet- és nemélet-üzletággal rendelkezik. Az államnak azonban nem célja a többségi tulajdon hosszú távú megtartása. Arra törekszünk, hogy csökkenjen az ágazatban működő biztosítók száma, és 50 százalék fölé növekedjen a hazai tulajdon részaránya. Az államnak az Aegonnál és az Unionnál meglévő tulajdonrésze úgyszintén stratégiai jelentőségű. Az újraszabályozással pedig a versenyt akarjuk növelni, az első ilyen csomag már készül, és a lakásbiztosításokat fogja érinteni.
Más téma. Euróval nem lenne könnyebb a felzárkózás? Horvátország januártól az eurózóna tagja, egyre kevesebben vannak, akik még nem vezették be a közös fizetőeszközt. Mi kitartunk?
Horvátország nagyon más eset, szomszédunknál az emberek jó részének a turizmus miatt eddig is euróban volt a bevétele, hosszú ideig fenntartották az árfolyam-stabilitást, rég feladták az önálló monetáris politikát, így számukra ez logikus lépés volt. Kétségtelen, az euró adhat stabilitást, ám hosszú távon olyan országnak nem érdemes csatlakoznia, amely gazdaságilag még nem konvergált teljes mértékben az eurózónához. Ha az egy főre eső GDP vásárlóerő-paritáson eléri az európai átlag 90 százalékát, akkor visszatérhetünk a témára, ám egy felzárkózásban lévő ország a kormány álláspontja szerint nem adhatja fel az önálló monetáris politikát vagy a bankunióra gondolva az önálló pénzügyi felügyeletet. Egyébként jól haladunk, tavaly már elértük a 79 százalékot, amivel Görögország után megelőztük Portugáliát is. A hazai deviza megtartása a felzárkózás során kiemelten fontos versenyképesség-befolyásoló eszköz.
Orbán Viktor szerint a rendszerváltozás óta a múlt év volt a legnehezebb. A mostani esztendő átveheti az elsőséget?
Remélem, a 2022-es marad a legnehezebb év. El kell ismerni, a veszélyek korába léptünk, idén a növekedés bizonyosan kisebb lesz a tavalyinál, az átlagos infláció pedig magasabb. A gazdaság körülményei tehát rosszabbak lehetnek, de ha látjuk, mi vár ránk, tudunk alkalmazkodni, nem fog meglepetés érni minket. Tavaly ez szinte lehetetlen volt, rengeteg kellemetlen meglepetés ért minket, védvonalakat kellett felépíteni, állandó alkalmazkodásra kényszerültünk. Az egyébként aktivista kormány még aktivistább lett. Abban bízom, hogy ezekre alapozva, a most látható pályán haladva inkább kellemes meglepetések várnak ránk. Amint korábban mondtam, az infláció a vártnál kisebb, a növekedés a vártnál nagyobb lehet 2023-ban, pozitív kockázatok vannak. Minden esélyünk megvan, hogy az év végén azt mondhassuk majd: beérett a kormány gazdaságpolitikájának gyümölcse, elkerültük a recessziót, és 2024-ben egyensúlyi pályán ismét kilőhet a magyar gazdaság.
Nagy Márton
Szolnokon született 1976-ban. 1999-ben szerzett közgazdászdiplomát a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1998-tól az Államadósság Kezelő Központ makrogazdasági elemzőjeként, 2000 és 2002 között az ING Vagyonkezelő Rt. vezető elemzőjeként dolgozott. 2002-ben csatlakozott a Magyar Nemzeti Bankhoz, ahol a pénzügyi stabilitási terület vezető közgazdasági szakértője, helyettes vezetője, majd igazgatója lett. 2013 és 2015 között pénzügyi stabilitásért és hitelösztönzésért felelős ügyvezető igazgató, 2015-től 2020-ig az MNB alelnökeként dolgozott, és a monetáris tanács tagja volt. 2015 és 2017 között a Budapesti Értéktőzsde elnöki pozícióját is betöltötte. 2020 és 2022 között miniszterelnöki megbízottként a kormányfő gazdasági főtanácsadójaként tevékenykedett, 2022-től gazdaságfejlesztési miniszteri pozícióban az ötödik Orbán-kormány tagja. Nős, két gyermek édesapja.
Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád