„Alvó hamvakat is képes mozgásba hozni” – a Himnusz története

Tudjuk: Kölcsey Ferenc szatmárcsekei magányában írta meg a Himnuszt, s az is bizonyos, hogy 1823. január 22-én tisztázta a végleges változatot. Ehhez képest

és még három évre rá, Kölcsey kötetében. Meglepő lehet, de ettől még tény: Kölcseynek az élete során csupán két könyve jelent meg nyomtatásban, főleg újságokban és levelezés útján értekezett.

Kölcsey Ferenc 11 éves korától árván nőtt fel, az édesapja hatéves korában, az édesanyja pedig öt évvel később hunyt el. Nehezítette az életét, hogy a gyerekkorban elkapott fekete himlő miatt elvesztette a jobb szeme világát, amely sokáig gyötörte.

Egész életében a magyar önrendelkezésért, valamint a nyelv megőrzéséért küzdött. 1838-ban, csupán 48 évesen ragadta el a halál. Az újságok nem szenteltek nagy cikkeket a hírnek, a Hazai és külföldi tudósítások című lap a következőket írta nekrológjában: „Egy fájdalmas veszteséget vagyunk kénytelenek olvasóinkkal tudatni. Kölcsey Ferenc, literaturai világunk ezen első ragyogású csillaga, letűnt. (…)

mely által testi ereje annyira kimerítették, hogy 9 napig bélgyulladás által sorvasztatván, a halálnak engedni kénytelenített. Hűlt tetemei aug 25kén délutáni 3 órakor takarítattak el, egyszerű, de csinos koporsóban, melynek egyik oldalára ez volt írva: Kölcsey Ferenc hamvai, a másikra pedig: El ne felejtsetek!”

Erkel Ferenc dallamai világítottak rá Kölcsey Himnuszára. Forrás: Wikipedia

A Himnuszt mint költeményt ekkor még nagyon kevesen ismerték, hiszen mind az Aurora című lapot, mind Kölcsey kötetét csak néhány százan olvasták –

A Pesti Nemzeti Színház ugyanis pályázatot hirdetett a vers megzenésítésére. Tizenhárom jeligés pályamű érkezett a határidőig, elsőként pedig az akkor már közkedvelt zeneszerző, Erkel Ferenc nyújtotta be a pályázatát. Jeligének a következő sorokat választotta: „Itt az írás forgassátok/Érett ésszel, józanon. Kölcsey.” A húsz aranyforintért meghirdetett pályázatra volt, aki a következő, nem túl optimista jeligét választotta: „Bár babérral nem illettek/Csak a gúnytól kíméljetek. Egy régi író.”

Erkel tehát nyert, majd 1844. július 2-án és július 9-én a Pesti Nemzeti Színházban mutatták be művét. Nem sokkal később szabadtéren is elhangzott az immár megzenésített Himnusz, méghozzá az Óbudai Hajógyárban augusztus 10-én, amikor Széchenyi nevét viselő gőzhajót avatták.

Széchenyi István nem volt ott az avatáson, újságírók viszont igen. Az egyikük pedig napokkal később így lelkendezett lapjában:

oly felséges, hogy nemcsak a szívet és lelket föllengzésbe, hanem talán a sírok éjjelében alvó hamvakat is képes mozgásba hozni.”

Erkel a nyertes pályaművet Deák Ferencnek ajánlotta a tisztelet jeléül, ő pedig némi késéssel válaszolt is a hízelgő megjegyzésre: „Tisztelt karnagy úr! Megtisztelve érzem magamat önnek azon szívessége által, hogy pályadíjra méltatott művének homlokára készül tűzni nevemet. Szíves köszönet ezen megtiszteltetésért, mely nékem még kedvesebb azáltal, hogy a hymnusz Kölcsey lángkeblének szüleménye volt. Kölcseyé, aki szívemhez oly közel állott, s akinek emléke szent e honban, s felejthetetlen örökké.”

A megzenésített magyar Himnusz a Habsburg sas szorítása miatt sokáig nem kerülhetett méltó helyére, ám például 1865 decemberében Ferenc József osztrák császár megengedte, hogy a magyar országgyűlés a Himnusz hangjaival kezdődjön. De ez csak egy gesztus volt, hiszen egészen Ferenc József 1916-os haláláig a Himnusz hivatalosan nem hangozhatott el.

Az év végén, IV. Károly koronázásakor már igen. A többi innentől történelem – a magyarság közösséget teremtő dallama lett, örökre.

A Himnusz első hangosfilmes felvétele 1930-ból

(Nyitókép: Wikipedia)