Lelni hont a hazában – kétszáz éves lett Himnuszunk

2023. január 22. 7:09

Constantinovits Milán
Mandiner
Kölcsey Himnusza épp arról szól, amit minden magyarnak tennie kellene.

Az irodalomtanítás hagyományosan kevés pontos dátumot követel meg a diákoktól. 1823. január 22. épp ilyen. Hasonlóan akkurátusan szokás tárgyalni a keletkezés körülményein túl a Himnusz klasszicista felépítését, a történelmi motívumokat, a trochaikus verselését – mindent, amit tudni lehet a „szent” szövegről.

Az oktatási kánon kimerítő alapossággal foglalkozik a nemzeti imádsággal, azonban tapasztalatom szerint arra ritkábban jut figyelem, hogy mit is érdemes nekünk, a kétszáz évvel későbbi utódnemzedéknek kezdenünk a Himnusszal. Ha egyáltalán kell bármit is, hiszen 

a nemzeti szimbólumokhoz eleve kötött pályás, kollektív értelmezés fűződik, 

az egyéni érzelmi-gondolati megközelítés legfeljebb ehhez igazodik.

Mégis azt gondolom, a történeti-verstani analízisnél sokkal érdekesebb a kérdés, hogy tényleg, még mindig hozzánk szól-e a Himnusz, meg tud-e szólítani minket. Magunkénak érezhetjük-e egy látszatra teljesen más történelmi környezetben, más civilizációs fejlettségi fokon? Létezhet-e olyan üzenet, amely a 48-as és a digitális forradalom korszakában is érvényes?

E kérdések létjogát nem csupán azt támasztja alá, hogy a Himnusz és éneklése szinte minden fontos nemzeti eseményünket végigkíséri gyerekkorunktól kezdve. A Himnusz műalkotás, és mint ilyen – még ha kulturális identitásunk alapeleme is – akkor lehet örök érvényű, ha mondanivalója 

bármikor lelki tüzet gyújtani képes, gondolkodásra ösztönöz, megindít.

Kölcsey imáját ráadásul az a vád is érheti, hogy a vélt balsorsunkba belemerítkező, önmarcangoló, lehangoló utazás a néplélek mélyére. Időről időre, kurzusról kurzusra fel is merül az elképzelés, hogy új himnusz kellene a nemzetnek – olyan napfényes, buzdító, derűsen jövőbe tekintő.

Meggyőződésem – nem vitatva a kulturális kánonok újragondolásának szabadságát –, hogy a Himnusz éppen azt a lehetőséget kínálja, amit a felszínes olvasat hiányol. Saját újraértelmezésünk és megújulásunk lehetőségét. 

A Himnusz olyan történelmi tablóképet avat, amelyben dicsőség és bukás, mélység és magasság egyaránt helyet kap. Olyan hullámzás, amiben az ozmán sorscsapás és Mátyás dicsősége szimbolikus jelentőségűvé, könnyen behelyettesíthetővé válik: a fény és árnyék játéka eddig és ezután is végigkísér minket. 

Nincs kivételes balsors, nincs kollektív bűn, nincs áldozatiságtudat. 

Egy saját felelősségünkkel végigélt-végigélendő történelem, egy sorsközösség, egy nemzet létezik, az örök víg esztendő változatlan igényével.

A kulcsüzenet pedig épp a legsűrűbb reménytelenségben rejlik. Én ezt szeretem a legjobban:

„Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában”

Nincs annál maradandóbb üzenet, ami ebből a négy sorból fakad. Soha, de soha

ne legyünk hontalanok ott, ahol otthonra kellene lelnünk.

Vonatkozik ez a Trianontól szétszabdalt magyarságra, és vonatkozik a mindennapjainkra mindenkor: teremtsünk otthont a hazában. Teremtsünk otthont a saját életünkben. A történelmet nem Mátyás bús hadai váltják meg, hanem az otthonteremtés igénye. Számomra ez Kölcsey legfontosabb üzenete.

Összesen 39 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés