A liberalizmus tévútjaira figyelmeztet az Orbánnál járt amerikai külpolitikai guru

John J. Mearsheimer amerikai politológus és a nemzetközi kapcsolatok szakértője, a neorealista iskola egyik prominens alakja. Magyarul most megjelent könyvében (A nagy téveszme. Liberális álmok és nemzetközi realitások, Századvég) olyan igazságokat fogalmaz meg, melyeknek kevés híve akad majd a hazai liberálisok között – igaz, bár Mearsheimer a belpolitikai berendezkedés terén a liberális demokrácia híve,

Mearsheimer könyvének alapvetése, hogy az amerikai külpolitika a második világháború óta arra törekedett, hogy „a világot saját képére formálja át”. Ez a liberális hegemónia-kísérlet azonban „kezdettől fogva kudarcra volt ítélve, és kudarcba is fulladt”.

John J. Mearsheimer a külpolitikát alapvetően a liberalizmus, nacionalizmus és realizmus hármas egységében értelmezi: mint érvel, a liberalizmus mindig gyengébb mozgatóerő lesz, mint a nacionalizmus és a realizmus, és még a nacionalista vezetésű országok is békésebbek külpolitikailag, mint a liberálisok. 

A liberális stratégia ugyanis „mindig olyan politikához vezet, amely szembe fordítja az országot a nacionalizmussal és a realizmussal” – márpedig utóbbi kettő tömegeket mozgat meg. Bár az amerikai nép alapvetően liberális, ebben mégis eltér a világ többi országától, hiszen

a történelmi narratíva, illetve a szuverenitás iránti vágy: s mindez erősebb mozgatórugó, mint az emberi jogok védelme. „A liberalizmus nem tud megküzdeni egyik izmussal sem a kettő közül (...) nagyrészt azért, mert ezek jobban megfelelnek az emberi természetnek (...)”. (159., 11-17., 345. oldalak).

A szerző konklúziója könyörtelen: az Egyesült Államoknak „le kellene mondania a liberális hegemóniára irányuló nagyszabású törekvéseiről”, mert ez a politika nem csak „kudarcra van ítélve”, de „hajlamos az amerikai haderőt olyan költséges háborúkba keverni, amelyeket végül elveszít”. A jövőben Washingtonnak visszafogottabb külpolitikát kellene alkalmaznia, mely megérti, hogy a nacionalizmus hogyan korlátozza még akár a nagyhatalmak mozgásterét is. A szerző nem állítja, hogy a realizmus az „örök béke” receptje, de igenis úgy véli, hogy „a realizmus által vezérelt külpolitika kevesebb amerikai háborút és több diplomáciai sikert” tudna hozni. (341.). A szerző nem titkolja, hogy a 2022 februárjában kirobbant orosz-ukrán háborút is „nagyrészt Amerika elhibázott liberális hegemóniapolitikája eredményének” tartja. (9.). 

– summázza kritikáját Mearsheimer.

Szerinte a liberálisok számára az emberi jogok kiterjesztése örök háborús indok, a világ minden országa „potenciális csatatér”, hiszen demokráciákat építeni piszkosul nehéz dolog, és mindig akadnak megdöntésre érett diktatúrák vagy rendszerek. Eközben a realisták kevéssé háborúpártiak, mert bár a háborút a politikai érdekérvényesítés legitim eszközének tartják, azzal is tisztában vannak, amivel a liberálisok nem: hogy a háború végeredményét nehéz megjósolni, és – Clausewitz után – „a háború a véletlen birodalma”, ahol minden lépés beláthatatlan következmények sorozatát indítja el. De ilyen dilemmákat ne kérjünk számon a liberális külpolitika hívein: bár szeretnek háborúkat indítani, de valószínűleg sosem olvastak Clausewitzet – jegyzi meg epésen a szerző. (346-350.). 

A szerző nem ellensége hazájának, és ő is szeretné, hogy az Egyesült Államok „a bolygó legerősebb állama maradjon”. De ő egy visszafogott, higgadt Amerikát szeretne látni, mely nem bonyolódik véres, értelmetlen háborúkba érdekszféráján kívül eső területeken, és képes elfogadni, hogy a bolygó egyes területein nem ő diktál. Az eddigi külpolitika kárait hosszas adatokkal vázolja fel, s a végeredmény dermesztő: a távol-keleti és közel-keleti háborúkban az ötvenes évek óta körülbelül 4-5 millió katonát és civilt öltek meg amerikai csapatok. (353.). Eközben csak az afganisztáni és iraki háborúra 5 trillió dollárt költöttek, ráadásul úgy, hogy azoknak végeredménye stratégiai vereség volt (364.). Ezzel a politikával akar szakítani a szerző, aki egy beavatkozás-ellenes „ellenelit” felépítését szorgalmazza Amerikában. 

Mearsheimer jelenleg

mely viszont egyelőre még nem elég erős az amerikai hegemónia ellensúlyozására. Ha megerősödne, akkor viszont akár túl erős kihívóvá is válhatna. Ezért kívánatosabb lenne, ha Amerika meg tudná tartani vezető pozícióját a folyamatos beavatkozások és azokból következő vérontások nélkül – érvel a szerző.

Sorait olvasva nehéz úgy látni, mintha nem egy hasonló érdekütközés szemtanúi lennénk az orosz-ukrán fronton is. Mearsheimer gondolatai nekünk, magyaroknak különösen relevánsak, hiszen – mint azt a szerző a magyar kiadás számára írt előszavában is kifejti – a háború a mi szomszédságunkban és nem az amerikaiak hátsó kertjében zajlik. Kelet-Európa a következő időszakban nem lesz békés régió – ezért a realizmus útjának megtalálása sürgető feladat számunkra is.

Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher