Két doboz gyufát érő fizetés – ilyen volt a háború utáni ínség hazánkban

2022. szeptember 27. 20:50
Túlélni a frontot, aztán az összeomlást, aztán a hiperinflációt: így emlékezik vissza egy család a háború alatti és utáni mélypontokra. Folytatódik cikksorozatunk!

Új cikksorozatba kezdtünk a Mandineren: egyéni sorsokon keresztül mutatjuk be, miken is mentek keresztül felmenőink a 20. század vérzivataros évtizedeiben – erőt és talán reményt adó tanulságokként a mai nemzedékeknek.

Első cikkünket itt olvashatják: „Háború van, ki lehet bírni”

***

Egy fiatal házaspár – akik 1938-ban házasodtak össze, majd rögtön utána 1939 január elsején megszületett az első kislányuk, akit 1942 szeptember 30-án a második követett – isteni segítségnek élte meg, hogy a férjnek nem kellett a frontra kimenni.

Vasutas lévén, a férfi a munkájából fakadóan mentesült a frontszolgálat alól. Sőt, egy kis lakást is kaptak, a falun kívül az állomás területén, egy kicsinyke őrházban. Az őrház mellett ki tudtak alakítani egy kis konyhakertet, még egy mini baromfiudvart is, így megvolt a konyhára valójuk. Az esti imánál minden nap meg is köszönték a Jóistennek, hogy ők még egészségben együtt tudtak lenni.

A faluban alig akadt olyan család, ahonnan ne hiányzott volna ekkor már valaki.

A távolabb élő ismerősök szinte mindegyike is már vagy siratott egy háborúba ment kedvest, vagy várt épp vissza valakit, akinek még szerencsére nem jött meg a halálhíre.

A fiatalasszony egyik testvére is a pár hónapos kislányát és a feleségét hagyta otthon a ’44 júniusi bevonulásakor. Júliusban szovjet fogságba esett, az ukrán-moldáv határhoz közel. Csak a hír ért haza: a férfi 1945. március kilencedikén hősi halált halt. '43-ban házasodtak össze, alig több mint egy évet élhettek együtt. A lányuk apa nélkül nőtt fel.

*

'45 márciusának végén jöttek be az oroszok erre a vidékre: a Tolbuhin marsall vezette harmadik ukrán front katonái jöttek be. A környéken a rendszerváltásig szinte minden faluban volt Tolbuhin utca. Emlékeztette ezekre az időkre az ott lakókat.

*

Korábban a férfiak voltak veszélyben, a front átvonulásakor viszont már a nőket kellett megóvni.

A fiatalasszonyt a két kislányával a jó szándékú falubéliek bújtatták.

Így aztán nem volt senki, aki nyáron a kerttel törődött volna, tavasszal nem ültettek tyúkot, így kiscsibék sem lettek. '45 júliusában beköszöntött a hiperinfláció. Az a közgazdasági rém, ami annyit tesz, hogy ötven százaléknál is magasabb az áremelkedés. A hó végén kézhez kapott fizetés napról napra kevesebbet ért. Több mint egy évig tartott ez az időszak, egészen '46 júliusáig, amíg augusztus elsején be nem vezették a forintot.

Az utolsó időszakban már az árak félnaponta duplázódtak. Tankönyvi eset lettünk. Szó szerint. A világ minden tankönyvébe bekerültünk, mint a világ legnagyobb hiperinflációja.

A családi legendáriumban úgy maradt meg '46 nyara, mint az a nyár, amikor a fizetése kézhez kapásának napján

a családfő a teljes havi fizetéséért két doboz gyufát tudott venni. Összesen.

A férfi a pénzt már haza sem hozta, útközben elintézte a vásárlást.

Neki nem volt lehetősége, hogy elmenjen a vasúttól máshová dolgozni. Persze, nem is akart, hiszen a vasút mentette meg őt a fronttól. Viszont megtette, amit megtehetett: munka után ment az aratókhoz s a földművesekhez napszámban dolgozni, mivel ők egy kevéske étellel tudtak fizetni.

A csirkehús már rég elfogyott, disznó meg nem is volt

A fiatal pár '46 tavaszán természetesen beültette a kertet. Nem válogattak, amit tudtak, azt vetettek, hiszen ültetni való krumplit már nem tudtak szerezni.

Azon a télen nem volt disznóvágás. Nem volt mit levágni.

A megszokott vasárnapi csirke is elmaradt.

A háborút egy fontos kincs viszont túlélte. A fiatalasszony varrógépe. Még leánykorában tanult meg szabni, varrni, s korábban is ő készítette a család ruháit. Gyönyörűen dolgozott, viszont korábban pénzért nem vállalt munkát. Csak a családjának varrt. No, '46 tavaszán sem pénzért varrt – felesleges lett volna –, hanem lisztért, zsírért, cérnáért. Ki mit tudott adni. Cserébe a fiatalasszony varrt szinte mindenkinek, aki csak megkereste.

Így került a házhoz egy-két tyúkocska is. A tojásokat mindig szorgosan összegyűjtve, ahogy csak lehetett, megültette őket. A nyáron így már egynek-egynek nagy ritkán elnyisszanthatta a nyakát. A kislányok ezekre a vasárnapokra úgy emlékeztek vissza még öreg korukban is, hogy

az apuka valamiért ekkoriban „nem szerette” a csirkesültet,

csak a hátából evett, abból is csak egy keveset.

A varrásért cserébe egyszer a fiatalasszony egy angóra anyanyuszit kapott, ami aztán megfialt. Készítettek is neki egy takaros kis nyúlketrecet, amiben aztán később már mindig tartottak nyulakat is. Az angórák szőréből készült fonálból lett a kislányoknak kardigánjuk.

A helyzet faramuciságát mi sem mutatja jobban, hogy még a legnagyobb ínség közepette is gyönyörű angórapulóvert hordtak a kislányok.

A halálukig megmaradt ez az emlék.

 

A nyitókép felirata: „Bevonulásom emlékére. 1944.06.04.” (forrás: családi archívum)

Összesen 21 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés