A COVID még véget sem ért, jött a háború. A járvány gazdasági, társadalmi gazdasági költségeit, következményeit még számba sem vehettük, amikor megjött a következő csapás.
Nagyságrendileg 10 ezer milliárdba került a járvány, várhatóan ugyanekkorák lesznek a háború generálta költségek Magyarországon. Mindez a hazánkban megtermelt éves jövedelem, azaz a bérek, a beruházások és a profitok összességének 40 százaléka ez. Ez annyi pénz, mintha 2,4 millió forint veszteség érne egy havi nettó 500 ezer forintból megélő családot.
A Koronavírus miatti GDP kiesést 2021 nyarán, még a negyedik hullám előtt 5 ezer milliárd forintra becsültük. Azóta a betegségben meghaltak száma 30 ezerről 47 ezerre a betegségen átesettek száma 800 ezerről 2 millióra nőtt, sokan a betegségen átesve mai napig érzik az utóhatásokat. A családok, a cégek, az állam rengeteget költöttek védekezésre. A nem anyagi költségek is jelentősek. Például az iskolába járóknak nem csak a tanulásból maradt ki két normális tanév, hanem elmaradt sok buli, nem érhetett be sok szerelem.
Valószínű nem túlzó, ha azt mondjuk a járvány 2020 eleje óta 10 ezer milliárdba került az országnak. Ez több, mint amennyit Magyarország öt év alatt költ el oktatásra, vagy mint 3000 kilométer autópálya építési költsége.
A háború hatásai is több hullámban jelentkeznek, egy nem teljes lista a tételekről: energiaárak, élelmiszerárak, árfolyamesés, infláció, kamatemelkedés, kieső orosz és ukrán export/import, növekvő védelmi kiadások, a menekültek fogadásának költségei, a bizonytalanság miatt csökkenő gazdasági teljesítmény. Korábban ezt az összes jövedelem 10 %-ára tehettük, ma már valószínűbb, hogy 2022-ben a GDP 15 százaléka körül alakulnak a háború költségei Magyarország számára. Ha gyorsan jönne a béke, és jövőre a visszazökkenés költségei már csak harmadekkorák lennének, akkor is a háború újabb 10 ezer milliárdba kerülne Magyarországnak.
A járvány és a háború 20 ezer milliárd forintos költsége az ország egy évi összes jövedelmének 40 %-a. Ez a költség a 2020-2023-as időszakban eloszlik -így átlagosan évente a GDP egy tizedét teszi ki. Ez annyi, mint amikor egy átlagos négy gyerekes családnak négy év alatt 2,4 millió forint teher szakad a nyakába nem várt kiadások és elmaradó bevételek formájában - Havi 500 ezer forint nettó családi jövedelem mellett havi 50 ezer forint pótlólagos kiadás.
Amikor ennyi pénz hirtelen eltűnik, minden ember, vállalkozás, közintézmény próbál alkalmazkodni, csökkenteni a károkat: árat emelni, fizetésemelést elérni, értékálló(bb) megtakarításba menekülni, a túléléshez szükséges segítséget megszerezni… Indul az elosztási harc, kire mekkora rész hárul a költségekből.
Aki drágábban vásárol ugyanakkora bevételből, vagy tartalékaira nem kap kamatot, az veszít. Akinek leépítésre, drága hitelre van szüksége, hogy túléljen, az még többet veszít. Akit bedönt a válság, az lényegében mindent. Közben néhányan nyernek is, mert jobban tudnak védekezni, gyorsabban tudnak alkalmazkodni, erősebbek vagy szerencsések. A vesztesek persze jóval többen vannak és többet buknak. Az igazi kérdés, hogy az árak, a bérek, a kamatok, a támogatások, az adók változásán keresztül kire mekkora teher jut a végén, ezt ki hogyan tudja elviselni.
A többlet megfelelő elosztásához sok hasznos segítséget kínál a közgazdaságtan, a morálfilozófia. Arra azonban nincsenek aranyszabályaink, hogyan osszuk el az egyre nagyobb hiányt.
Mindenki érthető okból akarja a nála keletkező veszteséget másokra hárítani. A globális értékláncokban működők azért, hogy ne legyenek versenyképtelenek a világ kevésbé válságos térségeiben található konkurenseikhez képest. A hazai piacra termelő vállalkozások azért, mert a költségnövekedés továbbhárítása nélkül tönkremennek. A lakosság azért, mert nincs tartaléka, a havi kiadásai kifeszítik az életét. A közintézmények azért, mert működésük költségeit nem tudják csökkenteni. Az államháztartás azért, mert a nagy államadósság miatt nem tud terheket átvállalni.
Politikai, gazdasági színtéren zajlik a hárítási harc, mert a hiányt valahogy állni kell a végén. Három alapelv segíthet abban, hogy egyéni, vállalati vagy országos szinten jobban szervezzük a válságkezelést.
A „Ki fizeti végül a hiányt?” kérdésben senki sem enged, csak ha már nagyon muszáj. Visszatartja az információt, kivár, az alkupozícióját erősítő konfliktusokat generál, szövetségeket épít. Az nyer, aki a legerősebb, aki a legtovább kitart. Rengeteg energia éghet el az ilyen harcokban. Egyrészt sok időbe és pénzbe kerülnek a rövid távon alkupozíciót erősítő, hosszú távon irracionális gazdasági lépések, a stabil együttműködések bizalmi hátterének felélése. Másrészt nő a bizonytalanság, gyakoribbá válik a kapkodás miatti tévedés.
Ezt úgy kerülhetjük el, ha gyorsan és rugalmasan sikerül megegyezni – akár országos gazdaságpolitikai kérdésekben, akár a vállalatközi kapcsolatok átalakításában, akár a dolgozók és a cégvezetés ügyeiben.
Az egzisztenciális összeomlások megelőzése nem csak morális alapon igazolható. Azok az emberek, akik kiszorulnak a munkaerőpiacról, elvesztik az egészségüket, a lakásukat, hosszú időre vagy végleg kiesnek a gazdaságból. Minél többen járnak így, annál többen lesznek az értékteremtés résztvevői helyett olyanok, akik az aktívak terheit növelik.
Ezt egyszer a rendszerváltás után kipróbálta az ország, amikor a gazdasági átalakulás során munkájukat elvesztő emberek szászezrei, családtagjaikkal milliói segélyre, nyugdíjba szorultak. Ez nem vált be.
A harcoknak egyszer majd vége lesz, a világ azonban már sohasem lesz olyan, mint a járvány és a háború előtt. Az az ember, vállalat, ország kerül ki majd jobb pozícióban ebből a válságból, aki képes alkalmazkodni a folyamatosan kialakuló új normálishoz. Azt nehéz előre eltalálni, melyik üzleti megoldás, milyen intézményi séma adja majd a legjobb választ a majdani szép új világban.
A nem ismert jövőre a kísérletezés, a vállalkozó szellem bátorításával lehet készülni. Ezért kell ügyelni arra, hogy a jelen terheit ne az újító kezdeményezések megnehezítésével tegyük elviselhetőbbé. A cégeknek új termékekre, technológiákra, vállalatvezetési megoldásokra lesz majd szükségük. A közintézményeknek máshogyan kell majd szervezni működésüket. Az a közösség nyer, aki kitalálja ezeket az új módszereket, megszervezi ezek intézményi hátterét vagy leggyorsabban tudja átvenni azokat.
A válságkezelő folyamatosan hirtelen helyzetekkel néz szembe, azért küzd, hogy holnap is felkeljen neki a nap. Nehéz ilyenkor elveket érvényesíteni, azonban a végén az nyer, akinek ez mégis sikerül. Arra érdemes figyelni, hogy minél gördülékenyebb legyen a veszteségekről szóló viták megoldása, minél kevesebb ember veszítse el a munkáját és bátorítsuk a változó világra való felkészülést.
A szerző az MCC Közgazdasági iskolájának vezetője
Nyitóképünk illusztráció. Fotó: Pixabay
A rendezvény olyan vezető döntéshozókat és szakértőket hoz össze, akik ismerik a kábítószerek valódi dimenzióit, és van tapasztalatuk abban, miként lehet azok piacát visszaszorítani.
Tóth Máté a Mandiner megkeresésére elmondta, hogy szemben azokkal a híresztelésekkel, hogy Magyarország nem a megfelelő ütemben válik le az orosz energiahordozókról, jelentős a hazai kitermelés. Arról nem beszélve, hogy nemcsak az oroszoktól vásárolunk.
Trump szerint nagyban akadályozza a békét az, hogy Zelenszkij és Putyin utálják egymást.
Az ukrán hadiipar hosszú távú fennmaradása elképzelhetetlen külföldi piacok nélkül.
Nem gonosz, nem buta, csak nem érti, hogy vannak döntések, amik nem üzletiek, hanem erkölcsiek a világban.
Jean-Noel Barrot szerint az idő Vlagyimir Putyin ellen dolgozik.
„Nincs új a nap alatt” – fogalmazott a külügyminiszter.
Ezért duplán kár volt odamenni...
