Alapvetően nincs változás, a nép nyúzott része éppen pihen, örül a forró nyárnak, a melegnek, hiszen nemsokára, mint tudjuk, halljuk, hidegre fordul és fújni kezd a zord keleti szél, indul a vírusszezon, emelkednek az adók és az energiaárak, drágul a hús, a tej és kenyér, drágább lesz az utazás, és mégdrágább a puha matrac. Nyáron a meleg, télen a hideg miatt van csönd. Mert csönd van. Rohadt nagy halom csönd, kis vinnyogással.
Akik meg adakozni szoktak, adakoznak a lakását vagy éppen a színházát elveszítőnek, a független sajtónak és a korrupció-ellen küzdő civil szervezeteknek. Adakoznak, akik még képesek, akiknek még maradt valamennyi fölös, és nem váltak teljesen cinikussá.
A lényeg, a szabadság, már elveszett. Az alaptörvény a túlélés ösztöne, a ne szólj szám. Inkább adakozunk, hogy kimondják helyettünk az igazságot (HOGY FÁJ, HOGY NAGYON, HOGY KURVÁRA FÁJ!), aztán adakozunk, hogy ki tudják fizetni a perköltséget, csak ne kelljen már csinálni semmit. Mert semmi értelme! Mert nem történik semmi. Mert már tüntetés sincs, csak piknik. Már beszédet sem mondanak, csak elküldik papíron, hogy más olvassa föl. Már csak a hümmögés van, meg egy kis káröröm, ha újabb társadalmi csoport hullik bele a semmibe: ti sem kapálóztatok, amikor nekünk szar volt, most legalább nektek se lesz jó. (Emlékeztek még Sándor Máriára?!)”