Helye a sírásnak

Azért meg kell nézni ezt a hirdetést. Nem járok arra sokszor – a budai Allee melletti házon vitorlázik, van vagy 100 négyzetméter –, de pár nap különbséggel újra lekaphattam. Anno az Erkel Színház újranyitásának 2013-as kampányakor tanácsadóm szólt, hogy épp üresen marad a Nyugati téren egy hatalmas, 400 négyzetméteres felület, kedvezményes ár, betüremkedhetnénk. Így került elővárosi vonatozó és villamosozó százezrek elé hetekre az Opera nyitó­produkciója: Bretz Gábor szuperközeli Kékszakállúként, az előtérben pedig, kicsiben Mario (Nagy Ervin) pisztolya tüzel a remek basszbariton felé, csak már mint Cipollára. Harmincszor néztem át a kreatívot, s ha arra vitt utam – vitt is, hagytam is, hogy vigyen –, először sosem a körbenézős élvezet, inkább a korrektori szúrós szem „járt elöl”. Mert hiba még úgy is keletkezhet, hogy nem mi keletkeztettük: elé lóg valami, kiszakad, lehajlik vagy egyszerűen összekenik, és mássá lesz a szöveg.

Tehetném, mert könnyű préda azon tovarugózni, miféle ügynökség kikkel grafikáztat, mily minőségi fokon tanyázó megbízó bólint, s végül, aki az alpinistákat kirendeli és munkájukat nyugtázza, annak is vajh’ milyen viszonya lehet a precizitással, a figyelemmel? De most a helyesírásunk érdekel.

„Akkor miért harcolunk?” – húzza fel bozontos szemöldökét a (szerencsére agyonidézett) churchilli bonmot. „Kultúránk lényegének hordozója leginkább anyanyelvünk” – ugyancsak kívülről fújjuk. Az is világos, hogy sem magyar nyelvünk, sem annak állapota nem feltétlen azonos a helyesírásunkéval. Hozok is példát, naponta rongálom magam. A Bambi gyerekregényt telefonról olvasom, hogy a másik kezemmel ne mint lámpát tartsam a könyv fölé, hiszen mi lenne akkor Boróka obligát hátcirókájával? Neten a százéves fordítás fogad, írásmódját érdeklődve szemlélem, némely szófordulatát utazósebességben javítom: nem úgy mondjuk, nem használjuk már, félreértené a kis nyolcéves. Na, de a „Megynyitottunk”?!