Négy-nulla, Magic Magyars – legyen ez egy új futballkorszak kezdete!

Sok tízezer magyarhoz hasonlóan én se csinálok mást este óta, mint kissé katatón állapotban keresem az újabb és újabb híreket az esti futballcsoda fejleményeiről, meg vissza-visszanézem a hihetetlen pillanatokat.

Ez az éjjel se érhet véget soha, úgy tűnik.

Egy kitérő az elején: azok a nyomorult, sudribunkó angol futballprolik, akik tömegével fütyülték ki, illetve kántálták le rasszistázó rigmusokkal a magyarok himnuszát, megérdemelnék, hogy életük hátralévő hétvégéiken ezt az angol-magyart, a mieink káprázatos góljait és az övéik fogalmatlan szétesését nézzék újra meg újra, kikapcsolhatatlanul. Szoboszlai himnusz elején meglepődött arcától Szalai Ádám jogos meccs utáni kiszólásáig láttuk, mi történt –

Így tettünk volna akkor is, ha egy papírformának megfelelő kisebb vagy nagyobb vereségbe futott volna bele a magyar csapat angol földön, egy győzelmi kényszerben lévő, nála papíron több mint tízszer annyit érő, világbajnokságra készülő angol válogatottal szemben.

De hát nem ez történt, emberek!

Épp az ellenkezője: a magyarok mértek történelmi vereséget az angolokra.

A négy magyar gól, videón

Rekordok és rekordok:

Utoljára majdnem száz éve nyert a szomszéd Skócia ellenük 5:1-re, de akkor legalább volt egy angol becsületgól. És ennél több gólt csak a magyar Aranycsapat tudott nekik lőni hazai földön, a legendás 6:3 során. Akkor viszont „csak” három gól volt a különbség. Most meg négy.

Aranycsapat és hat-három... Vajon tabut török meg azzal, vagy felségsértést, eretnekséget követek el azzal, ha azt mondom, hogy a mostani magyar győzelem nagyobb bravúr volt, mint Puskásék akkori tarolása?

Nézzük csak: az Aranycsapat saját isteni tehetségük és sikerszériájuk nyomán azokban az években a világ legjobb válogatottjának számított – nem egy „szimpatikus kiscsapat” voltak, hanem egy világverő gépezet, a kor legfényesebb csillagai. Akiknek ugye azt a bizonyos vébét is meg kellett volna nyerniük, erre számított mindenki, még az első meccsen nyolc góllal vert nyugatnémetek is talán – csak aztán a döntő máshogy alakult... És a 6:3: csodálatos, itthon és Angliában is az emlékezetben máig megőrzött győzelem volt az, ahogy a magyarországi „visszavágó” 7:1-e is –

amikor is a régi idők fociját játszva a kor legjobb csapata könnyedén lelabdázta ezt az ellenfelét (is).

Ma viszont messze nem a világ legjobb, legeredményesebb és legértékesebb válogatottja a magyar. A kétezerhúszas évek futballja a maximalizált tudáson, a tökéletesre fejlesztett erőnléten, big data elemzéseken alapul, a foci a világ egyik legizgalmasabb, óriási összegeket forgató iparága lett, csúcsra járatott klubcsapatok csúcsra járatott focistái uralják a világot, és belőlük állnak össze hol jobb, hol rosszabb válogatottak. Magyarország ebben a versenyben legkésőbb a nyolcvanas évek végén lemaradt, és az elmúlt jó tíz év vetései kellettek ahhoz, hogy mostantól aratni tudjunk.

Innen nézve a mostani magyar válogatott négygólos győzelme a világ legerősebb bajnokságából és a világ legerősebb, legjobban menedzselt klubjaiból érkező angol legények fölött sokkal nagyobb fegyvertény, mint az egykori, barátságos 6:3 a Puskás-féle zsenialakulattal.

Főleg úgy, hogy nem is csak egy egyszeri, „véletlen” csodáról van szó: tíz nappal korábban is megvertük Angliát, és közben meccseltünk egy keményet Olaszországgal, aztán lazán döntetlent játszottunk egy Németországgal. És ott a tavalyi Eb, ott a 2016-os Eb, melynek játékosaiból még többen most is ott vannak a pályán – ez most a mi válogatottunk.

Bármennyire is csodálatos volt az az 1953-as győzelem, azóta már nem egy emberöltőnyi, hanem egy egész emberéletnyi idő telt el. Soha nem fogjuk elfeledni Puskásék eredményeit – de itt és most, immár a 2020-as években ideje új mércét állítani a mai magyar futballsikerek és a fiatal nemzedékek számára, ideje új rekordgyőzelmeket aratni, ideje a mához igazítani az óráinkat.

Ideje van az új legendák születésének. 

Ideje egy új korszak kezdetének.

Itt és most. 

#ria

fotó: MTI