Aranycsapat és hat-három... Vajon tabut török meg azzal, vagy felségsértést, eretnekséget követek el azzal, ha azt mondom, hogy a mostani magyar győzelem nagyobb bravúr volt, mint Puskásék akkori tarolása?
Nézzük csak: az Aranycsapat saját isteni tehetségük és sikerszériájuk nyomán azokban az években a világ legjobb válogatottjának számított – nem egy „szimpatikus kiscsapat” voltak, hanem egy világverő gépezet, a kor legfényesebb csillagai. Akiknek ugye azt a bizonyos vébét is meg kellett volna nyerniük, erre számított mindenki, még az első meccsen nyolc góllal vert nyugatnémetek is talán – csak aztán a döntő máshogy alakult... És a 6:3: csodálatos, itthon és Angliában is az emlékezetben máig megőrzött győzelem volt az, ahogy a magyarországi „visszavágó” 7:1-e is –
csak hát az ténylegesen egy barátságos mérkőzés volt,
amikor is a régi idők fociját játszva a kor legjobb csapata könnyedén lelabdázta ezt az ellenfelét (is).
Ma viszont messze nem a világ legjobb, legeredményesebb és legértékesebb válogatottja a magyar. A kétezerhúszas évek futballja a maximalizált tudáson, a tökéletesre fejlesztett erőnléten, big data elemzéseken alapul, a foci a világ egyik legizgalmasabb, óriási összegeket forgató iparága lett, csúcsra járatott klubcsapatok csúcsra járatott focistái uralják a világot, és belőlük állnak össze hol jobb, hol rosszabb válogatottak. Magyarország ebben a versenyben legkésőbb a nyolcvanas évek végén lemaradt, és az elmúlt jó tíz év vetései kellettek ahhoz, hogy mostantól aratni tudjunk.