Mennyire védenénk meg a saját hazánkat?

Vannak olyan helyzetek, amikor a számok tényleg magukért beszélnek – és itt most nem a benzinárra gondolok.

A Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő által megrendelt Závecz-felmérés önmagában értékesebb, mint a Publicus tizenhat évnyi munkája összesen – mert olyan kérdéseket tesz fel, amelyeket a politika éles helyzet híján konkrétan nem tematizál, így nem lehet egyszerűen pártlózungok szintjén válaszolni rájuk.

és csak 14 százaléknyian menekülnének el – Romániában előbbiek aránya egyharmados, utóbbiaké 20 százalék. Szlovákiában 13 százaléknyian harcolnának, 32 százalék menekülne. Csehországban a lakosság 24 százaléka harcolna csak.

Röviden és tömören: Magyarország számokkal igazolhatóan Közép-Európa leghazafiasabb országa. Még az ellenzéki szavazóink is hazafiasak: bár 24 százalékos kivándorlóarányukkal hozzák a román szintet, közülük is harcolna a hazáért 48 százalék.

nem azt, hogy miként látja a világot Orbán népe és az O1G-táborolyan kérdésekben, amelyekben már régóta masszírozza őket a kormány és az ellenzéki média ebbe vagy abba az irányba.

Ki is derült, hogy ezt az országot valóban jó nép lakja, sokkal jobb, mint a környékbelieket; és hogy a fegyverszállítás vagy az olajembargó kérdésében egyértelműen a Fidesz mögé felsorakozó magyar közvélemény a mások háborújából szeretne kimaradni, nem a sajátját szeretné megúszni, ha lenne olyan.

A magyar nép véletlenül sem önző, gyáva vagy közömbös. A magyar nép egész egyszerűen tudja, melyik háború az övé, és melyik a nagyhatalmaké. Előbbit derekasan megvívja, utóbbihoz meg egy ujjal sem nyúl hozzá. És mivel – akárhogy is nézzük – sem Oroszország, sem Ukrajna nem harcol semmi olyasmiért, ami a sajátunk lenne, az orosz-ukrán háborút a magyar gondolkodás bizony kíméletlenül utóbbi kategóriába sorolja. Nem Orbán Viktor gondolkodása, hanem a magyaroké.

Hogy is írta Orbán Balázs A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye című, tavalyelőtt megjelent könyvében? „A magyar forradalmak és szabadságharcok sohasem idegen eszmék bűvöletében, hanem a magyar jog és alkotmányosság elveinek érvényesítése érdekében szerveződtek. (...) A szabadságszeretet ugyanis az, ami a leginkább jellemzi a magyarokat. De ez nem a nyugati, angolszász típusú, cselekvésben megélt szabadság. Ez a szabadságszeretet, a háborítatlanság szabadsága.”

forradalmat pedig csak a magunk közvetlen érdekében fogunk csinálni. Akkor viszont fogunk.

Olyannyira a magyar természet lényege ez, hogy még az ellenzéki szavazókból is kibukik, ha végre nem a jól ismert „Orbán vagy nem Orbán?”-keretben tesznek fel nekik egy kérdést. És már megint felszínre hozták a habok az ellenzék első számú stratégiai problémáját: hogy míg a kormánypárt ezzel az alapvető, ténnyel olyannyira tisztában van, hogy egy vezető politikusa még könyvet is írt róla, az ellenzék a legkevésbé sem igazodik hozzá. Miközben a magyar lélek megmásíthatatlan jellemzőjével van dolgunk, amit semmi nem bizonyít jobban annál, hogy negyven év közös kommunista dresszírozás után is különbözünk benne a körülöttünk lévő nemzetektől. Igazából csak az nem vesz ilyen tényezőket a politikacsinálás közben figyelembe, aki valójában nem is a magyaroknak formál politikát. Mit meg nem lehet tudni egy ártatlan közvélemény-kutatásból, ugye.

Persze van az eredményeknek árnyoldaluk is. Ott van például a magyarok összesen 40 százaléka által támogatott kötelező sorkatonaság, amely támogatóinak demográfiai megoszlásán keresztül kitűnően demonstrálja a magyar nevelésügy minden szintet megmételyező rákfenéjét – azt, hogy a tudásátadás egy komoly része traumaalapú: amivel én negyven éve szívtam, szívjál azzal, szépöcsém, te is. Ennek megfelelően kiugróan magas a sorkatonaság népszerűsége az idősebbek között, és pláne azok az idősebb férfiak szeretnék, ha az ifjúság a laktanyában tanulná meg, merre lakik a magyarok Istene, akik maguk is végeztek sorkatonai szolgálatot. Persze jórészt a kommunizmus utolsó két évtizedében, amikor a Honvédség egy komolyan vehetetlen, anyaghiányos vicc volt, a sorkatonaság pedig ennek megfelelően időpazarlás, s egyben a hatalmi önkény és a céltalan egzecíroztatás kimeríthetetlen kútja. Ezzel szemben

– mert annak látja, aminek az apja, nagyapja meséiből ismeri: valójában teljesen értelmetlen időfecsérlésnek.

A 60 ellene, 40 mellette megoszlás önmagában nem is rossz eredmény – mutatja azt is, hogy a sorkatonaság az ismert formájában a magyar lakosság számára elfogadhatatlan, de azt is, hogy a társadalom egy igen jelentős része úgy gondolja: nagyon is van érték abban, ha az ember szolgálja a hazáját, s közben legalább minimális szinten megtanulja megvédeni is. A gond csak az, hogy nem a megfelelő emberek és nem a megfelelő okokból ellenzik vagy támogatják a sorkatonaságot – akit érint, az semmi értéket nem lát benne, akit pedig már nem érinthet, az annál szívesebben adna ifjúkora kínjaiból a mai fiatalságnak is.

A Tarjányi-kutatás tehát egyszerre dicséret és figyelmeztetés: a magyarok szíve a helyén van, hazafiasságból messze felülmúlják szomszédaikat, s ez igaz kormánypártiakra és ellenzékiekre egyaránt – de a sorkatonaság magas, ráadásul torzul eloszló elutasítottsága azt is jelzi, hogy

Ha a háború valamit tanít nekünk, az éppen ez: hogy egy olyan korban, amikor a nagyhatalmak képtelenek a diplomácia keretein belül elbírni egymás iránti utálatukkal, ennyi hazafias érzületet nem szabad veszni hagyni. Szép és fontos dolog a NATO, kellenek szövetségesek és fegyverek – de agresszió ellen a legjobb vakcina mégiscsak az, ha az ellen már jó előre látja: a hazájuk köré kőfalként felsorakozó magyarokkal csak a baja lenne, ha különleges katonai műveletre adná a fejét ellenük.

Címlapfotó: MTI/Kovács Attila