Mi, nyugatiak?

2022. május 16. 7:21

Jásdi István
Vendégszerző
A civilizációs határvonalak újra instabillá váltak. Nem értjük a Keletet, hogy miért nem ért minket. Nem jut eszünkbe, hogy van miért gyanakodniuk.

Írta: Jásdi István csopaki borász, üzletember

 

A Larousse enciklopédia 1978-as kiadásának világtörténelmi kronológiája Magyarországot az Úr 1000-ik esztendejétől Nyugat-Európa részeként tárgyalja. Más kérdés, hogy a török időkben, pontosan akkor, amikor a földrész nyugati fele gyarmatbirodalmakat épített, majd a világkereskedelem központjaként és a rabszolga kereskedelem fő haszonélvezőjeként meggazdagodott,

Magyarország előbb Közép-, majd Kelet-Európa fejezetébe tolódott.

Az Osztrák-Magyar Monarchiáról nagy- és dédszüleink, a földrajzi és kulturális ismeretek bizonyosságával tudták, hogy az maga Mittel-Europa. Egészen az 1919-es Tanácsköztársaságig. A vörösökről akkor ránk ragadt kelet-európaiság aztán nem múlt el rólunk egészen a szovjet idők 1990-es végéig. Samuel Huntington röviddel ezután megjelent, egy egész korszak politikai gondolkodását meghatározó, „A civilizációk ütközése” című művében az ember újra boldogan fedezhette fel, hogy a katolikus és protestáns Magyarország, Horvátország, Szlovákia és Lengyelország újra ott áll a vártán, Nyugat-Európa keleti határain, amelyeken túl már a Keletrómai birodalom örökösei, a pravoszláv és ortodox keresztény országok: ukránok, oroszok, románok, szerbek és egyéb balkániak, Bizánc örökösei meg a muzulmán bosnyákok és albánok találhatók. 

A kilencvenes évek második felétől, a szovjet birodalom széthullásától egy történelmi pillanatig úgy tűnt, hogy a Dosztojevszkij és Csajkovszkj Oroszországával kiegészült Nyugat egészen a zsidó-keresztény kultúrkör határáig – talán Vlagyivosztokig is – elérhet. A hollywoodi forgatókönyvíróknak tovább, Észak Koreáig kellett menniük, hogy az éppen aktuális Supermanek számára filmbeli gonoszt találjanak.

Aztán az akkoriban megválasztott új elnök, az ex-KGB-s Putyin nemcsak, hogy nem engedte az ex-komszomolec Hodorkovszkij nevű oligarchának, hogy Jukosz nevű cége szibériai gázmezőit az amerikai Exxonnak egy részvénycsereügylet keretében átjátssza, de az Oroszországban amúgy szemet sem szúró csalásokért még le is csukatta korunk hősét, aki – ahogyan a NYT-ból megtudtuk – ettől azonnal a demokrácia bajnoka lett. A barátságtalan Oroszország előbb Kelet-Európába került vissza, majd Ukrajna megtámadása után Ázsia része lett.

A civilizációs határvonalak újra instabillá váltak,

lassan – ha nem vigyázunk - Magyarország is visszaszivároghat az üres gázvezetékeken keresztül Keletre. 

Márpedig én jól érzem magam Nyugaton. Akármennyire bornírt a brüsszeli bürokrácia, akármennyire dekadens, álszent és saját hibáival szembenézni képtelen a nyugati társadalom, bármennyire látom, hogy Európa egyre inkább a világgazdaság peremére szorul, itt vagyok otthon. Jól érzem magam télen a 21 fokra, gázzal fűtött lakásban, jólesően borzongok a Nyugat száz éve megjósolt alkonyáról olvasgatva, a 187 országban érvényes európai, magyar útlevéllel a zsebemben.

Nem tagadom, van abban valami kollektív skizofrénia, hogy a világ legönzőbb társadalmaiban, itt Nyugaton, mi mindannyian még azt is szeretnénk, hogy értékeljenek és szeressenek bennünket Ázsiában, Afrikában vagy Dél-Amerikában. Hiszen mi adtuk a világnak Shakespeare-t, Mozartot, Einsteint vagy Bartókot.

Első oldalon csodálkozunk New York vezető lapjában, hogy a háborúban nem áll azonnal mögénk és igazságos harcot vívó szövetségeseink mögé a Föld összes országa.

Nem jut eszünkbe, hogy van miért gyanakodniuk.

Talán emlékeznek még, hogy amikor a nyugati ember a Szentföldért harcba indul, elrabolja Zárát és kirabolja Bizáncot; Krisztust mond és Peru aranyára gondol; a civilizációs küldetés számára afrikai rabszolga-kereskedelmet jelent; ha Kínában a szabad kereskedelemért indít háborút, az ópiumüzlet; ha Texasért, a rabszolgatartás szabadságát félti; és Babilon mellett  a demokráciáért vagy a tömegpusztító fegyverek ellen harcolva is csak kőolajat talál.

Akkor is gyanakodhatnak ránk, amikor a legnagyobb jóindulattal éppen a migráció szabadságáért küzdünk. Azt hihetik, elöregedő társadalmunk gyárainak, építkezéseinek erős ázsiai, afrikai munkáskézre, öreg és beteg szüleinknek olcsó ápolónőkre van szüksége. Indiában, Kínában attól tarthatnak, hogy legjobb agyaikat elszívják a Szilikon-völgy milliárdos vállalkozásai, a Nyugat gazdag egyetemei és kutató intézetei.

Amúgy is másképpen gondolkoznak, mint mi. Ázsiában családban, közösségben, becsületben és harmóniában, az iszlám világban a Korán törvényeiben, Latin Amerikában meg egyenesen Krisztusban hisznek. Nem értik, hogy valójában csak az egyén boldogsága, önmegvalósítása és minden irányú kiteljesedése számít. Még attól sem engednek fel, hogy gazdag, fehér, újmarxista tanítóink és tanítónőink szerint is minden rossznak mi, fehér, ciszheteró férfiak vagyunk az okozói.

Talán sajnálnak is minket, hogy egoizmusunkkal és álszent jóemberkedésünkkel boldogtalanságra ítéltük magunkat.

Még ha elhisszük is, hogy van igazság a sajátunkon kívül is, akkor sem szeretnénk olyan társadalomban élni, ahol minden lépésünket ellenőrzik, elvárják tőlünk a felülről irányított társadalom jólétéért vagy országunkért hozandó személyes áldozatot.

Meg azt sem bírjuk, ha vezetőink rendszeresen szembesítenek bennünket önzésünkkel, és nem használják a valóságunkat megszépítő, kedvelt eufémizmusainkat. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! Demokrácia! Béke!

Mert mennyire gáz, amikor egy elnök vigyorogva azt mondja az ellenséges újságírót miszlikbe kaszaboló sivatagi vendéglátóinak: „Azért jöttem, mert sok olajotok van és rengeteg pénzt költötök a fegyvereinkre – vegyetek kicsit többet!” Kínosan érzi magát ilyenkor nemcsak az eredeti beszédet író osztályvezető, de a legtöbb jóérzésű ember is. A barátságról, a szabadságról és közös demokratikus értékekről kellett volna beszélnie.

Hiszünk a szavak erejében: talán van bennük valami önbeteljesítő. A szavak arra valók, hogy elfedjék a csúf gondolatokat. Nyugati embernek lenni talán legelső sorban stílus kérdése. Kényelmes lelkiismeretű, kulturált hipokriták vagyunk. Ha háborúinkban katonáink távirányított fegyvereivel egy esküvő vendégeit öljük meg, az „járulékos veszteség”; ellenségeink „terroristák”. Nemcsak a gázra és kőolajra, de az elismerésre és az ebből fakadó jó közérzetre is igényt tartunk. Fegyvert és folyékony gázt meg tényleg csak tőlünk szabad venni. Ugyanúgy gyilkolnak, mint az ellenségeinké, de ezek a szabadság fegyverei:

a gázunk drágább ugyan, de a szabadság gáza.

Üldögélünk mi, nyugati emberek eufémizmusaink medencéjében. és nem nagyon veszünk tudomást arról, hogy majd mindannyian sunyi módon belevizelünk erényeink langyos vizébe. Az mindannyiunkat felháborít, amikor egy kövér kisfiú – mondjuk a brüsszeli Manneken Pis – ugyanezt a műugró toronyból teszi.

Fotó: Shutterstock

Összesen 19 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nem kellett feltalálni, csak átvenni az angolszász világtól. Lásd Judeo-Christian tradition / ethic.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés