Az összesűrűsödő idő

Vannak olyan válságos időszakok, amikor minden jövőre vonatkozó állítás felelőtlenségnek vagy legalábbis béljóslásnak tűnik. Még a legabszurdabb forgatókönyveket is megfontolás tárgyává tesszük, az idő összesűrűsödik, és úgy érezzük, általunk nem ismert, újnak tetsző szabályok szerint kezd működni a világ. A demokratikus berendezkedés világsikerében a történelem végét látta Francis Fukuyama, és ebben alig különbözik a történelmi materializmus híveitől, akik szintén egy végcél felé tartó fejlődéstörténetként értelmezik a történelmet. Mégis úgy tapasztaljuk, hogy a történelem elmozdult egy relatív stabil helyzetből, és egyáltalán nem ért véget. Sokak szerint nem a harmadik világháború küszöbén állunk, hanem már javában benne vagyunk. De honnan tudhatnánk azt, hogy ami a szemünk láttára történik, később milyen események sorában nyer értelmet?

Úgy is tekinthetünk az egymás után sorjázó eseményekre, mint egy nyelv szavaira, amelyek tényleges jelentését az egymáshoz való viszonyuk és a kapcsolódásukat leíró szabályok, vagyis a nyelvtan adja meg. Ez a nyelvtan a történelem. A történész jobban érti ezt a nyelvtant, mint sokan mások, tudja, hogy bár a történelem nem ismétlődik, azért vannak történeti analógiák, amelyeket érdemes tanulmányozni. Fukuyama sosem volt történész, szemben a 2019-ben elhunyt, magyar származású John Lukaccsal, aki egy helyütt azt írta, a fejlődés nagyjából megjósolható, a történelem szinte egyáltalán nem. Majd azt is hozzátette: „a fejlődésben nincs helye a humornak, de a történelem tele van iróniával”.