Aki hisz, annak nincs mitől félnie – Tompa Gábor a Mandinernek

2022. május 4. 20:57
A színház soha nem lehet az aktuálpolitika terepe, az a nézői lelkekben csupán ideig-óráig ható próbálkozás – a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója. Interjú.

arkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban.

A mostani a negyedik Hamlet-rendezése. Azon­kívül, hogy a világirodalom egyik legösszetettebb, legtöbbet elemzett drámájáról van szó, mi izgatja benne ennyire?
Erről az a történet jut eszembe, amikor Samuel Beckett-től egyszer megkérdezték, ki az a Godot, amire azt válaszolta, hogy ha tudná, beleírta volna a darabba. Minden színművet azért veszek elő, mert nem vagy csak nagyon keveset tudok róla, és szeretném jobban megérteni. A Hamlettel sincs ez másképp: egy-egy új előadás valamennyicskét hozzáad ugyan a tudásomhoz, egy ilyen örök érvényű, mégis nagyon nyitott remekmű fantasztikus jelentésgazdagságát, amely ráadásul minden korban egyre bővül, nem lehet soha kimeríteni. A négy változat viszont valójában csak három, ha a koncepciót tekintjük. Az elsőt 1987-ben mutattuk be Kolozs­váron, a kivándorlások miatt kettős szereposztásban. Ennek a továbbgondolása volt az 1997-ben a craiovai bemutató, és a kettő közt rendeztem egy Hamletet Glasgow-ban is, a Tramwayben, egy különleges blackboxszerű térben, tizenhét színésszel, három férfi és egy női Hamlettel. A női volt az utolsó a sorban, és megbolygatva a szokásos rendet, az ő „Lenni vagy nem lenni” monológja után gördült le a függöny. Ennek akkor igen erős visszhangja lett, mert pont abban az évben volt az a népszavazás, amelynek eredményeként Skócia ugyan nem szakadt el a brit uniótól, saját törvényhozása lett.

A békés egyet nem értés, egymás mellett élés nagyon fontos”

A kolozsvári Hamlet hasonlóan jelképes volt, többször is betiltották, így kevésszer tudták játszani. Miért tartották veszélyesnek?
Belső kényszerből jött létre az az előadás, azt szerettem volna megfogalmazni általa, hogy diktatúra idején mi a színház feladata – és egyáltalán a rendezés értelme. És ezt ezzel a művel lehet a legjobban elmondani. Mert Hamlet végül is rendező. Pontosabban akkor válik azzá, amikor felfedezi, hogy a színház az egyetlen eszköz arra, hogy kiderítse az igazságot és leleplezze a zsarnokságot. A letiltott, különböző iskolákból származó, ám a Claudius-féle zsarnokság alatt a mesterségüket nem művelő színészeket fogja össze az Egérfogóban, hogy az ő szájukból tudja meg mindenki, mi zajlik valójában Dániában. Ehhez egy korok fölötti ideális színész­csapatot adtam neki, amelyben mások mellett Chaplin és Shakespeare is jelen volt; utóbbi mint Hamlet atyjának szelleme. Az Egérfogó-­jelenet akkor persze nem végződhetett mással, mint megtorlással: a lezuhanó lámpasor agyonnyomta a színészeket és a közönségüket is. Hamlet egy csoda folytán megmenekült, de már abban a pillanatban újra az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Mert hiába óriási diadal legyőzni a királyt, akiből a színház katartikus, igazságteremtő ereje kibuktatja a beismerést, rögtön ott a nyomában a keserű kérdés: rendben, de akkor most hogyan tovább?

És most, több mint harminc évvel később meglett a válasz is?
Természetesen nem, sőt talán még több a kérdés. Hogy egyáltalán megint bele mertem fogni a Hamletbe, annak köszönhető, hogy az elmúlt években megismerkedtem Vecsei H. Miklós „Hasival” és ifjabb Vidnyánszky Attilával; az ő Rómeó és Júlia­-rendezése egyébként nagy sikerrel fut Kolozsváron. Bennük és a körülöttük csoportosulókban pedig felfedeztem azokat a fiatalokat, akik másképp gondolkodnak, mint az átlag. Ezért ez a verzió róluk és a hozzájuk hasonlók nehéz útkereséséről szól egy minden eddiginél eltorzultabb világban.

Mit tudnak ők, amit a többség nem?
A szélsőségesen megosztott, a média és a pénz manipulálta globális rendszerben azon kevesek közé tartoznak, akik óriási bátorsággal a párbeszédre, a megbékélésre, az átjárásra tesznek kísérletet. Azokkal az egzisztenciális kérdésekkel foglalkoznak, amelyek a leginkább érdeklik mostani generá­ciót, s az új formák és utak keresése mellett nem szakadnak el a hagyományoktól, és nem félnek egy határozott értékrendszer megfogalmazásától. Egyfajta neoaszkétáknak látom őket, akiket ebben az újfajta, perverz és aljas diktatúrában, amelyben a globalizmus címszó alatt igyekeznek megfosztani az embert az összes – nemi, vallási, kulturális és egyéb –identitásától, nem a hatalom, a fogyasztás vagy a pénz mozgat, hanem egy igazságosabb világrend megteremtéséért dolgoznak a művészet eszközeivel.

Nyitókép: Biró István

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés