„Nem az ellenzéket, az ellenzéki politizálás módját kell leváltani" – Lukácsi Katalin a Mandinernek

Mi történt a választáson? A Mandiner a magyar nyilvánosság neves szereplőit kérdezi meg új sorozatában a választás tanulságairól. Újabb interjúalanyunk: Lukácsi Katalin történész, katolikus hitoktató, a Mindenki Magyarországa Mozgalom (MMM) politikusa.

***

Kezdjük a legfontosabbal: komolyan elgondolkodott azon, hogy a szerzetesi életformát választja? Mindig is érzett magában ilyen hivatást?

Felnőttként keresztelkedtem meg, immáron 13 éve. Ez a lehetőség a kezdetektől fogva a szívemben van. Azt viszont szeretném elkerülni, hogy menekülésként válasszam a szerzetesi létet. Ez a hivatás akkor igazán áldásos, ha őszinte, pozitív elköteleződésre épül.

Perintfalvi Rita feminista katolikus teológus nemrég a katolikus egyházból való kivonulásra szólította fel a híveket. Ön viszont most épp egy ezzel diametrálisan ellentétes „mozdulat" kivitelezésén gondolkodik: nemhogy elhagyná a – Perintfalvi szerint  „kollaboráns" – egyházat, hanem, mondhatni, egyenesen a legmélyére menne. Ezek szerint teljesen idegennek érzi a teológusnő felszólítását?

Katolikus vagyok, nem protestáns. Azt hiszem, ebből az identitásból fakad, hogy az egyházat belülről szeretnénk megújítani. Az egyházzal együtt vallom, hogy az egyház szent, és azt is, hogy állandó megújításra szorul.

Nem lábalt ki abból a kádári konszolidáció hozta kollektív korrumpálódásból, amelytől már annak idején sem tudott mentes maradni. Az viszont meggyőződésem, hogy akár Avilai Nagy Szent Teréz, akár Edith Stein, vagy éppen Salkaházi Sára idejéhez képest sokkal jobb állapotban van az egyház. Ha ők akkor tudtak nagyot alkotni szerzetesként, akkor ez mindannyiunk számára járható út.

Úgy képzelem, hogy ha valakinek szerzetesi hivatása van, akkor rendkívül komoly teherként, sőt, olykor talán feleslegesen vállalt – mert a lényétől döntően idegen – kötöttségként élheti meg a lázas közéleti tevés-vevést, az állandó szerepléseket, a versenyt... Ön hogy áll ezzel? Mennyire fontos és „otthonos" önnek a közéleti aktivitás?

Pontosan azért nem gondolkodtam eddig ebben a hivatásban komolyabban, mert a pártpolitizálástól sem mentes közéleti léttel nem összeegyeztethető. Illúzió azonban azt gondolni, hogy egy szerzetes ne lehetne közéleti szereplő is. Ugyanakkor – sajnos – komoly támadásokat kell elszenvednie annak a személynek, és talán a közösségének is, aki hivatásából és hitéből fakadóan a hatalom számára is tükröt szeretne tartani. Avilai Nagy Szent Teréz halhatatlan munkáját, A belső várkastélyt sem csak saját közösségének írta. Továbbá Salkaházi Sárát vagy Slachta Margitot sem lehet azzal vádolni, hogy a négy fal között maradtak volna. Nem tagadom azt sem, hogy

és az ebből kapott kegyelmeimet oszthatnám szét.

És miért pont a kármeliták? Ha jól vettem ki a szavaiból – Edith Steint és Nagy Szent Terézt említette –, leginkább a Kármel lelkülete-szelleme vonzza.

Ez kettős. A női karmelita rend karizmája inkább a csendességben, a belső út járásában rejlik, amit bár értékesnek tartok, de

Mégis leginkább az ő kettejük életútja érintett meg az egyház történetéből. Ugyanakkor lehetséges, hogy ha Avilai Nagy Szent Teréz ma élne, akkor olyan klauzúrát választana, amely több aktivitást engedne meg a rend tagjainak. És ha Avilai Szent Teréz alapíthatott volna másfajta rendet, akkor Edith Stein is oda követte volna elődjét.

Ön a kampány során több alkalommal is messiási képek segítségével igyekezett leírni – vagy mondjuk úgy, hogy efféle képekkel, hasonlatokkal, idézetekkel és hangulatokkal „vette körbe" – Márki-Zay Péter személyét és politikai törekvéseit. Ezt semmilyen szempontból nem bánta meg?

Mindig a propaganda butította le arra a megnyilatkozásaimat, hogy én Márki-Zay Pétert emeltem volna messiási magasságba. Hívő katolikus vagyok, ráadásul a történeti Jézus személye különösen is fontos számomra, tudatos és megvallott messiási hittel rendelkezem.

Péter is őszinte hívő, ugyanúgy gyarló és bukdácsoló követője Krisztusnak, mint én. Mindig azzal a szándékkal hoztam mégis példaként a krisztusi utat, hogy tükröt tartsak. Ahogy tükröt tartott Ferenc pápa is Budapesten. Szembesítette az erő igazságát és az erő hamis istenét hirdető utat az alázat és irgalom nagyságában rejlő úttal, ami a kereszt útja, és ami Krisztusé. Azért rójuk meg Jézus kortársait, mert győzedelmes, politikai messiást akartak, helyette kapták a fegyvertelen prófétát. A fegyvertelen próféta útját választom, és erre a választásra bátorítom Krisztust követni igyekvő társaimat is, még ha Orbán Viktor és Lánczi András szerint elbukott is az Úr Jézus.

Nem tartja elképzelhetőnek, hogy ezek a jézusi/messiási képek riasztóan hatottak az ellenzéki pártokkal rokonszenvező szavazókra? Gyurcsány Ferenc a választások után az önök szavazótáborát mint „alapvetően baloldali politikai centrumú" közösséget határozta meg. Hozzátéve – nem mellesleg –, hogy a maga részéről az egyik legsúlyosabb – szinte abszurd – stratégiai és kommunikációs hibának éppen azt tartja, hogy egy ilyen közösség élére jobboldali miniszterelnök-jelölt került.

Gyurcsány Ferenc alakját a propaganda és a Fidesz nagyította és nagyítja meg abból az egyszerű és gyarló politikai számításból, hogy Orbán Viktor addig uralkodik, amíg Gyurcsány Ferenc politizál. Ezért sokkal inkább tartom a Fideszt Gyurcsány-pártinak, mint amennyire az ellenzék valaha is az lett volna. Fontosnak tartom leszögezni ugyanakkor, hogy

Önmagában ezt a tényt igazolja az is, hogy a DK elnökének csöppet sincs olyan nagy ráhatása a magyar nem fideszes politikai tér alakulására, mint azt az egyszeri fideszes szavazó a fideszes propagandának hála gondolja. Ezt a túlzó Gyurcsány-fóbiát leplezi le az is, hogy én a DK-val könnyen együtt tudtam működni az egyházak javát kereső egyházpolitikai program megalkotásában.

Hogy látja, mit rontottak el ennyire? Szükség lenne az ellenzék „leváltására", mint azt Márki-Zay Péter többször is jelezte?

Ungár Péter szerint önfelmentés, ha a bukást a propagandára fogjuk. Szerintem pedig önáltatás azt gondolni, hogy más eredmény születhetett volna egy jobb ellenzékiség mellett. Ez egy hipotézis ugyan, szakmailag nem alátámasztott, mégis az a meglátásom, hogy ebben a politikai és választási rendszerben csak kétharmaddal lehet nyerni. Illúzió azzal áltatnia magát az ellenzéknek, hogy ha többször hangoztatta volna a megélhetési válság kifejezést vagy olyan miniszterelnök-jelöltünk lett volna, aki nem szólal meg, akkor legalább a kétharmad megakadályozható lett volna. A Fidesz hamar adaptálódott volna a kihíváshoz, és akkor úgy mészárolt volna le bennünket – virtuálisan.

Abban azonban igaza van Ungár Péternek, hogy a rendszer felelősségének nem szabad kitakarnia a mi hibáinkat. Az ellenzék leváltása önmagában nem old meg semmit – az eddigi ellenzéki politizálás módját kell leváltani.

Mielőtt viszont bárki stratégiai tervezgetésbe fogna az ellenzéken belül, mindenkit arra bátorítok, hogy mélyrehatóan nézzen szembe az április 3-i eredménnyel, harag és részrehajlás nélkül.

Tervezi, hogy a közeljövőben elvonul egy kicsit? Részt vesz majd valamilyen hivatástisztázó lelkigyakorlaton?

Már most is elvonuláson vagyok. Rengeteget sétálok és futok. Komoly sportteljesítményeket érek el, amelyekkel a határaimat feszegetem. Például

Fokozatosan tisztul bennem a kép, mi is az utam, mi pótcselekvés, és mi a valódi hívás. Senkit sem bátorítok arra, hogy a hivatástisztázást egyedül végezze, mert fontos a visszacsatolás, a tükör – a végső, fontos döntéseket azonban egyedül, önmagunknak kell meghoznunk. Vállalva is érte a felelősséget.

És addig?

Amíg megtalálom az élethivatásra adandó válaszomat, addig is munkát keresek. Reményeim szerint a pártpolitikától függetlenül is találok képességeimhez illő munkahelyet, azonban ennek a rendszernek az egyik nagy kritikája éppen az, hogy a kormánykritikus szerepvállalás hátrányos helyzetűvé tesz a munkaerőpiacon. Ennek a XXI. században nem lenne szabad így lennie. Az se legyen hátrány a munkaerőpiacon, ha valaki alt right/illiberális nézeteket vall – de az se, ha kormánykritikus.

(A nyitóképet Lukácsi Katalin bocsátotta rendelkezésünkre; készítette: Malatinszky Dávid)