„Erdély jön hozzá: itt vagyok megint, magyar vagyok” – népi íróink Trianonról és a revízióról

„Félek attól, hogy bekövetkezik, amire vágytunk. A németeket megverik és tovább nem merem írni…” – a rövid sorokat Acsay Lászlóné vetette papírra 1943. március 21-én Zilahy Lajos Erzsébet-körúti otthonában, ahová bejáratos voltak a magyar népi mozgalom megannyi jeles képviselője, Móricz Zsigmond írótól az akkori Magyar Nemzetet főszerkesztő Pethő Sándorig, s be is jegyeztek a vendégkönyvbe ezen a napon annak rendje s módja szerint, legelsősorban azt, mit várnak a következő esztendőtől.

Március 21, napéjegyenlőség – régi legendák kötődnek e naphoz, mint a fény győzelméhez a sötétség felett, mikor ironikusanhazánk fölött éppen – közhelyesen szólva – ekkor kezdett sűrűsödni a homály, kicsivel a doni katasztrófa után, egy évvel a német megszállás előtt.

Mondhatni, Péterfi Gábor, a magyar népi mozgalmat kutató történész által szerkesztett

Címe: Trianon és a revízió, hetven rövidebb, időnként rövidített írást tartalmaz a korabeli népi írók tollából 1920 és 1944 között, valamint a már mondott Zilahy-hagyaték néhány oldalát, amelyek lényegében az utolsó éveket fedik le.

Az írások főleg publicisztikák, olykor pattogósak, néha programszerűek, máskor esszéjellegűek, akad levél is. Németh László, Szabó Dezső, Simándy Pál, Kodolányi János, Féja Géza, Illyés Gyula, Tamási Áron, Szabó Zoltán, Kovács Imre tollából elevenedik meg a két katasztrófa közötti időszak napi politikai purparlékon túlmutató világa, gyakran ma is érvényes, kortalan bölcsességgel, néha persze korvaksággal, az erdőt eltakaró fa rövid igazságával, cáfolt reményekkel, alaptalannak bizonyult félelmekkel.

Éppen ezért fontos, hogy a kötet tematikus fejezetekre lett felosztva, mindegyik előtt rövid történelmi bevezető

A gyászfolyamat fázisait tengernyi szakirodalom tárgyalja: megelőző gyász, amikor a várható veszteség tudata vet baljós árnyékot – olykor irracionális bizakodással; a sokk vagy elutasítása a tragédiának; jön majd a kontrollált szakasz, amikor a prózai teendőkre kell összpontosítani; közben vagy utána tör fel a düh, a felelőskeresés; az alkudozás szakasza; s végül a veszteség elfogadása. A kötetben szereplő írások színes egyvelegei mindennek, s az már végképpen nem róható fel a szerzőknek, hogy a történelmi viharok furcsamód hoztak egy felemás feltámadás-szakaszt is (az utolsó néhány év pedig megint csak a megelőző gyásszal teltek, de ez kevésbé hangsúlyos eleme a kötetnek)

„Ezt a békét nem lehet aláírni. A történelmi Magyarország nem fog meghalni, mert a magyar nemzet egészséges, és élni akar” (1920. május 7. – a Nemzeti Újság a Területvédő Liga budapesti tüntetéséről)

A hozzátartozók számára a legkeményebb időszaka a gyásznak talán a köztes kettő; a dühödt felelőskeresés és az alkudozás szakasza, a kötetben is elsősorban ezek dominálnak.

általában joggal, ámde sokszor kőkemény általánosítással. Sűrűn kap a Monarchia, amely struktúrájával nehezedett a benne élő népekre, vele „a régi feudalizmus minden vérű martalócai, az új kapitalizmus szabadzsákmányosai, a magas klérus, a magas katonai méltóságok és a bürokrácia” (Szabó Dezső, 1935).

S persze a rendszerint visszatérő, állandó idealizmussal: „Erdélyt és a Felvidéket nem a nagyhatalmak vették el, hanem a kis népek nacionalizmusa, amely az olyan népek fölötti államot, mint a magyar is volt, a népek önrendelkezési korában nem tűrhette meg, különösen, ha maga a magyarság is erre a nacionalizmusra és erre az elvre esküdött föl (…) a revízió a környező mohó nacionalizmusokkal szemben lehet jogos követelés, de kérdés, hogy ez-e az a követelés, amellyel igazán fölébük kerekedhetünk? (…) ezeknek a kis népeknek a nagy népeket majmoló hatalmi hóbortja is csak átmeneti dolog lehet, s nekünk magyaroknak (…) magával a hóborttal kell szembeszálnunk…” (Németh László „alkudozása” 1934-ből).

„Pedig, ha a magyarság 1920-ban elég rugalmas, s a csonkaságára vonatkozó képzeteit nem Szekfű harmadik nemzedéke alakítja ki, mely a saját restaurációja után egy nagy európai restaurációt várt, frissen tatarozott Nagymagyarországgal, helyzetünk nem lett volna egészen reménytelen.” (Németh László felelőskeresése, ugyanebből az időből).

A megoldáskeresés – „alkudozás”? – a harmincas évek programja elsősorban; mégis a könyv utolsó szakaszában kap helyet Németh László irodalmi integrációs programja, Féja „Duna-völgyi gondolata”, elsősorban a német orientációval szemben, Szabó Dezső kelet-európai orientációja a csalárd Nyugattal szemben, és így tovább.

„A beolvasztó cseh politika egy-kettőre csődöt mondott (…) a magyarság tömegeinek megsokszorozódott a nemzeti öntudata s acélos lett az ereje” – a Felvidék déli része 1938-as visszacsatolásának érzelemgazdag pillanatait tudósítóként megélő-megíró Féja Géza

ami ugyanakkor mégsem diadalmámor: „az elmúlt húsz esztendőben egymás mellett küzdött a magyar, a szlovák és a ruszin dac” s „a teremtő, gyógyító, áldozatos, hősi magyarságot várják, s mi ígérjük meg, hogy így is megyünk vissza (…) méltóak leszünk azokhoz, akik várnak bennünket!”.

Illyés Gyula is a magyarság nagylelkűségét idézi fel korabeli naplójegyzeteiben: „nézhetek akármeddig, nem találok egyetlen olyan esetet, mikor egy magyar falu lakossága önszántából rátámadt csak azért egy másik falu lakosságára, mert az más fajtájú vagy nyelvű volt”. Féja az úgynevezett szlovák-magyar „kis háború” kapcsán megriad, hogy a németek oldalán kötelezi el magát a kormány, de kisvártatva belenyugszik a történtekbe. Kodolányi János eleve józanabb hangot üt: „Az ünnep elmúlt, itt vannak a hétköznapok. Ezer és ezer megoldásra váró feladattal”.

Észak-Erdély visszaszerzést ugyancsak Féja Géza írásai kísérik a kötetben, beszámolva némi bukolikus romantikával könnyező egyszerű síkvidéki román parasztokról, akik örömmel várják vissza a magyar fennhatóságot, „mélységesen megnyugtat az is, amit a magyar-román viszonyról a felszabadulás percében az erdélyiektől hallottam. A bosszúvágynak nyoma sem él a lelkekben (…) kijelentik, hogy a román alapjában véve jó nép, meg kell találnunk velük a békés emberi együttélés módját (…) A szociálisan kiegyensúlyozott, népi Magyarország adja meg Erdélynek a méltó, testvéri segítséget”.

Nem megfeledkezve arról, hogy egy jókora országrészen csaknem félmillió magyar maradt „román kézen”, akiket hősöknek nevez, és helytállásra biztat. Még a mindig realistább Németh Lászlót is elkapja a lekesedés:

S innen származik a „mélymagyarság” kifejezés is, amelyet ekkor még egészen más szándékkal és jelentéssel vetett papírra az író, mint majd félszázaddal később 1984 langymelegéből a mélymagyarozó Spiró György.

Így zakatol tovább a revízió vonatja, immár csatazajban, ezúttal dél felé, ahol Féja a korábbi jugoszláv állami elnyomás mikéntjéről tájékoztatja olvasóit, de meglátogatta a Bácskába telepített bukovinai magyarokat is (akit érdekel részletesebben az ő történetük, korabeli szerző tollából – sőt, olyanéból, aki nem csak kísérte, de terelte is haza az asszimiláció évszázada ellenére magyarnak maradt bukovinai székelyeket és csángókat az anyaországba, az olvassa el Németh Kálmán: Százezer szív sikolt című kötetét).

A zeniten szakad meg a kötet tehát, Magyarország revíziós sikereinek csúcsán;

Végül valóban bekövetkezett az újabb kataklizma: a németek elvesztették a háborút, és a nácik méltó váltótársaként bejöttek, s évtizedekig magyar földön maradtak a szovjet-oroszok.