Szabályos depresszióba estem

„Le vagyok sújtva vasárnap óta. Szabályos depresszióba estem. Lehet, hogy a nemzet nem temetkezik, de én hallom a gyászmisét. Nem az a bajom, hogy egy kormányt négyszer egymás után kétharmaddal megválaszt a nép. Ettől lehetne még Magyarország polgári demokrácia. Nekem az a bajom, hogy az egész ország, annak teljes politikai-gazdasági hatalma és valamennyi intézménye már több, mint egy évtizede egy személyen belül van. Egyetlen szó írja le ezt: önkényuralom.

Az a bajom, hogy ehhez képest még a Horthy-rendszer is pluralizmus volt: nyilván a kormányzónak volt a legnagyobb hatalma, de a miniszterelnöké is jelentős volt – ugyan hol mérhető Gulyás Gergely döntési szabadsága Bethlen Istvánéhoz? Nekem nem az fáj, hogy a jobboldal vezeti az országot – Antall József ellen soha semmi kifogásom nem volt, és ma sem volna. Aki picit is ismer, az tudja, hogy ha valaki nem akarja a poszkommunistákat hatalmon látni, az én vagyok. Aki picit is ismer, az tudja: nekem nem az fáj, hogy Kunhalmi Ágnesből, Szabó Tímeából, Dobrev Klárából meg Vadai Ágnesből nem lesz miniszterasszony – ettől a tudattól még jobban is alszom. Nekem az fáj, hogy Magyarországon jog helyett kegy uralkodik, és ennek az állapotnak a megváltoztatására most már semmi esélyt nem látok.

Vasárnap estig azt hittem, hogy az én nemzedékemnek is jár egy rendszerváltás, amikor helyrehozhatjuk az 1990-es meg a 2010-es elhibázott rendszerváltásunkat, amelyeket az önkényeskedő, polgárháborús uszító, tolvaj Gyurcsány Ferenc meg az önkényeskedő, polgárháborús uszító, tolvaj Orbán Viktor mára ezzé a Magyarországgá tett. Azt hittem, az én nemzedékemnek is jár az esély egy új honfoglalásra – tisztábbra, demokratikusabbra, nyíltabbra, őszintébbre, erkölcsösebbre, mint a nemzeti vagyon szétlopásába meg a klientúra felhízlalásába torkolló 1990-es és 2010-es elrugaszkodás. Azt hittem, látni fogom egy új, középutas jobboldal meg egy új, középutas baloldal eljövetelét. Azt hittem, látni fogom a társadalmi megbékélést. Azt hittem, Magyarország demokrácia lehet és jogállam lehet, azt hittem, egy nap meghaladható lesz a közgyűlölet, és az ellenséges kurzusok rászoríthatóak lesznek arra, hogy megosszák egymással a hatalmat.

Ez az illúzióm tört darabokra vasárnap. Alvás és ébrenlét közt szőtt ábránd egy új, boldogabb, szabadabb korszakról, amikor Magyarország és a magyarság végre felzárkózik. Nagyon óhajtottam az esélyt ennek a méltányosabb, konszenzuálisabb és igazságosabb Magyarországnak a megalapítására, úgyhogy amikor megláttam a nyilvánvaló erkölcsi különbséget az ellenzéki előválasztáson induló karrierpolitikusok meg a hódmezővásárhelyi polgármester között, látni véltem, amint a horizonton felderengenek ennek a rendszerváltásnak a körvonalai. Ezt az erkölcsi különbséget az ellenzéki magyarok többsége is látta, és Márki-Zay Pétert Orbán Viktor kihívójává választották.

A kormányfővel és rendszerével morális problémám van: látom, hogy professzionálisak, de nem hiszem el egy szavukat sem. Mindent hatalmi technikából, és semmit sem meggyőződésből tesznek – s innen érthető meg az igazi bajom az ország örökös miniszterelnökével, Orbán Viktorral: nem ő tartozik Magyarországhoz, hanem Magyarország tartozik hozzá. Ezért nem kell megosztania a hatalmát senkivel – így született az a helyzet, hogy Magyarországot nem a jog, hanem a kegy szervezi meg. Nos, emiatt az Orbán Viktorra vonatkozó morális deficit miatt a szavahihetőséget illető tetemes különbség a miniszterelnök meg a hódmezővásárhelyi polgármester közt az én szememben az erkölcsi megújulás kitörési pontjának tűnt – vasárnap azonban kiderült, hogy a magyarok egyáltalán nem fogékonyak erre az erkölcsi különbségre. Ezt pedig, ha demokratának vallom magam, el kell fogadnom. Ugyan ki vagyok én, hogy jobban tudjam a magyaroknál, mi a jó nekik? Miért kéne ennek az országnak polgárosodnia, ha nem volt polgárosodva soha, és ha fél a polgárosodástól?

Azért, mert elnézve Svájcot és Kirgizisztánt szerintem neki az lenne jó? És ha nem akarja? Miért kéne megosztania Orbán Viktornak a hatalmát bárkivel, ha a magyarok azt akarják, hogy minden hatalom Orbán Viktoron belül legyen? Azért, mert az én igazságérzetemnek az felelne meg? Miért kéne Magyarországon a jognak érvényesülnie a kegy ellenében, amikor a magyaroknak évszázados tapasztalatuk, hogy a Kárpát-medencében a jog semmit nem ér, a kegy meg bármit? Az én ízlésemnek áldozzon a magyarság ezzel? Miért kéne, hogy a magyaroknak a miniszterelnök szavahihetősége fontosabb legyen, mint a profizmusa? Azért, mert nekem fontosabb? Miért kéne a jobboldali meg a baloldali magyaroknak megbékélniük? Mi van, ha ők gyűlölni akarják egymást, mert ha nem tehetnék, azt sem tudnák, hogy kik? Az én lelki békémért békéljenek meg? Miért kéne a magyarokhoz tartoznia Orbán Viktornak, ha a magyarok akarnak Orbán Viktorhoz tartozni? Az én kedvemért? Miért kéne Magyarországnak nyugati orientációt folytatnia? Azért, mert énszerintem meg Géza fejedelem szerint meg István király szerint az a jó? És ha a magyaroknak az nem jó?

Rájöttem: nincs alapom ahhoz, hogy jövőt óhajtsak a hazámnak. A legtöbb, amit tehetek, hogy azon a napon, amikor a magyarság azt igényli, a polgárosultság, a nyugatosság, a hatalommegosztás meg a társadalmi megbékélés érvényesítésének normái nálam legyenek, és azokat fel tudjam kínálni neki. Ha pedig ez a nap soha nem jön el, ha minden szavamat a pusztába kiáltom – hát így megy ez rendjén errefelé. Ennek bölcsességére jutottam. Az álom szertefoszlott, helyébe lépett a józanság. A horizonton derengő ábránd délibáb volt: megbékélésre, hatalommegosztásra, polgárosodásra soha nem volt esély. Túl rettenetes történelem járt erre. Szegény megvert, megtört, meggyötört magyarság. Szegény népem.”

Fotó: Facebook