Nem, nem, nem és nem – Ókovács Szilveszter a Mandinernek

2022. április 1. 16:02
Nem kell megvárni a gátépítéssel az árvizet, a gyerekek még a színháznál is fontosabbak – fogalmaz Ókovács Szilveszter a családvédelmi népszavazás kapcsán. Nagyinterjúnk a Magyar Állami Operaház főigazgatójával a tizenkét operás évről, a megújult Ybl palotáról és a családvédelmi népszavazásról.

Na, akkor tisztázzuk rögtön az elején: Mi van azzal a bizonyos 12 évvel?

Ha meghallgatja a hanganyagot, akkor – ahogy a teremben ülők számára is nyilvánvaló volt – teljesen érthető, miről beszéltem: a saját 12 éves „ciklusomról”. Önirónia ez, amely lehet szokatlan úgy általában egy nagy siker, az Operaház újranyitása kapcsán, de attól még része az életemnek. Derültséget keltett, pedig lényegét tekintve teljesen komolyan gondoltam. Nagy felelősséget jelent egy első generációs vidéki értelmiséginek – szükséges lábjegyzetelnem, hogy továbbra is a magam nevében beszélek? – 140 év magyar operatörténetében esélyesen az eddigi leghosszabb bizalmat kapnia. Erre szerettem volna a magam szarkasztikus módján utalni. Hogy szükséges volt-e ezt a kitérőt tennem, véleményes. De mivel még mindig maradt idő, amit át kellett beszélnem a színpadi átrendezés alatt, gondoltam, a köszönetnyilvánítási sorban kitérek erre is, és megköszönöm a huzamos bizalmat. Tizenkét év – ennyi ideig volt az Operaházban az eddig leghosszabban regnáló igazgató, Lukács Miklós karmester.

Hogy ez vagy az a tizenkét év miért lenne azonos a miniszterelnökkel, nem is értem.

Tizenkét apostolról, tizenkét kőművesről vagy 12 hónapról és dühös emberről már hallottam, de hogy ez a szám hogyan köthető Orbán Viktorhoz, nekem magas – pláne, hogy eddig 16 évet működött kormányfőként.

Egyébként a humorérzék és a kontextus rajtaütésszerű elvesztése mindig hátsó szándékot takar, a kiforgatásét, a belekötését. Elég nehezen jött össze ez az ellenzéki médiumoknak, öt nap telt el, mire valamit kiizzadtak ebből, aztán persze végigpofozták a „független” orgánumok a saját rendszerükön. No, nem baj, legalább az RTL Klub nézői és a Népszava olvasói is értesültek róla, hogy megnyílt az Operaház. (nevet)

„Az OPERA leghosszabb vezetői periódusát vinni azzal a plusz teherrel jár, hogy igazi korszakot kellene teremteni” – fogalmazott korábban. Hogy látja, sikerült? Milyen a mérlege az Ókovács-korszaknak?

Ahogy idéz, abból is kiderül, hogy ez a hosszú intézményi periódus engem tényleg foglalkoztat. Az ember nosztalgikus lény: a jelenben nem annak éli meg, mégis tudható, hogy visszanézve aranykorban él. Illetve akkor már: élt. A múlt időnk ab ovo szép, visszavágyott. Biztosan korszak már ez az operás 12 esztendő is, kérdés, hogy aki majd egyszer, ha a rálátás távlatossága is meglesz, és mélyebben belemegy, mit talál akkor?

No, és mit?

Amit 2011 nyarán a miniszterelnökkel – most beszélek Orbán Viktorról, figyelem! – érintettünk a kinevezésem megalapozása során, mind meglett. Igaz, hittem benne, hogy ez a bonyolult manőversorozat 2018-ra mind kivitelezhető, ám végül kellett hozzá még négy esztendő. Ha azt nézzük, hogy közben két évig keményen velünk volt a vírus, elindult az európai szintű inflációs járvány is – mi különösen ki vagyunk téve az euro és a dollár erősödésének a honoráriumok, kottajogok és jogdíjak, hangszerek és balettfelszerelések miatt –, most pedig kitört a szomszédban egy háború, ami továbbra is gajra vágja például a turizmust, mindez nem rossz eredmény. No, és persze, nem mindig történnek úgy a dolgok, ahogy elsőre elképzeljük. Hiába szeretném a terveket hamarabb, ha azok lassabban készülnek, mert tovább kell kutatni, vagy a kormány fél évvel később dönt valamiről, mert úgy lesz rá forrás, vagy az építőipar olyan elképesztő konjunktúrába kerül, hogy egyszerűen nincs elég ember építkezni. És hiába szurkolok neki, a beton se köt hamarabb, legfeljebb a cement jön később – mert néha ilyen pimf dolgok is csúsztatják a projekteket, mint a nyersanyag-zavar.

Ám amit akartunk, megcsináltuk: Erkel Színház első ütem, Eiffel Műhelyház, Operaház, próbatermek.

Azért építkezünk mégis tovább, mert közben egyéb felismerésekre is jutottunk. Legyen az egész még tökéletesebb!

Átadták a megújult Operaházat. Milyen cél lebegett a szeme előtt, amikor elhatározták, belefognak a munkálatokba?

Fontos leszögeznem, hogy az Operába nem építésvezetőnek vagy beruházónak, tervezőnek jöttem, és rengeteg művészi eredményünk is van, de elfogadom, hogy ezek a materiális „mutatványok” könnyebben megragadhatóak, tehát rendben, kezdjük az Ybl-palotával! Egy kezemen meg tudom számolni a fő célokat, hisz ezek képezték a beruházási program prioritásait. Az Operaház színpadának gépezetét – alsó- és felső gépészetét – ki kell cserélni úgy, ahogy van. Nem megjavítani, hanem kiszedni, kidobni és újat tenni a helyére, korszerű lámpaparkkal. A zenekari árok visszabővítése az Ybl-i méretre, mert egyszerűen nem fért el megfelelő létszámú zenész benne, és az új mellvédet akusztikailag áttörni, új zengő terekkel és kemény felületekkel a hangzást javítani. A nézőtéri székeket cserélni, „megokosítani”, a kiosztást újragondolni. A negyedik az Operaház általános gépészeti felújítása: klimatizálás, kábelek, csövek újrahúzása, új kazánok, gyengeáramú rendszerek építése (tűzjelzés, biztonsági kamerák, wifi, ügyelői hívó és hasonlók). Végül a szomszédos, a Hajós utca alatt alagúttal összekötött tízszintes üzemházunk megújítása, amely totál K.O. lett 38 év alatt. Tehát innen indultunk.

A megállított Operaház végül a kormányt arra inspirálta, hogy az egész kiemelt műemléket részleges helyett teljes építészeti felújításnak vesse alá.

Így viszont a projekt léptéket váltott: a kivitelezés ideje négyszeres lett, költsége duplázódott és másik beruházó érkezett, a Városliget Zrt. Én személy szerint egy másik, intézményszempontú eljárásmód híve vagyok és maradok is, de visszanézve és túlélve az egészet, birtokba véve a gyönyörű Ybl-palotát, tényleg remek, hogy nem kell a következő években különösebben hozzányúlni az Operaház épületéhez.

Jó is, hogy kitért erre, hiszen a csúszás az egyik leggyakoribb kritika. Eredetileg 2018-ra tervezték az átadást. No, de akkor lássuk a másikat: mi a helyzet a költségekkel, többletköltségekkel?

Ha az ember csak kifesti a lakást, és egy-két dolgot áthúz benne, az jóval kevesebbe kerül és hamarabb készen van, mintha egy totális felújítást határozna el. Ez ennyi. 55 milliárd forint lett végül. Németországban ennek több mint a duplájából újult meg a kelet-berlini Operaház és annak a szolgáltató épülete. Ha egy ilyen fontos műemlékről van szó, s ráadásul ilyen nehéz időszakban történik mindez, felszöknek az árak.

De azt azért ki kell emelni, hogy ez a pénz döntően a magyar gazdaságba áramlott vissza.

Munkát kapott a minőségi magyar építőipar és restaurátor szakma. Ez befektetés, nem veszteség – csak innen már tényleg a bécsi módszert kövessük, amikor nem hagyják lerobbanni a házat, hanem 4-5 éves ciklusokban javítják, állagmegóvják. A bécsi Opera 1955 óta nem hagyott ki teljes szezont, mi meg ugyanezen 67 esztendő alatt 9 évet álltunk. Most akkor tabula rasa van, hajrá.

Világhírű nevek keringenek a közbeszédben, hogy kik fognak hazánkba érkezni. Felnőttünk a világ operaszínvonalához?

 A világéhoz azért nem. Az keményebb menet lenne, olyan, mintha a Fradi megcélozná a Milant, de tizedannyi forrásból. Veszprémi vagyok, onnan is van remek sportpélda: a kézisek világszínvonalát a világszínvonalú források nélkül lehetetlen lett volna tartani. Nekünk a reális célunk az, hogy Európa legjobbjai között lehessünk az évtized végére, csakhogy a források ehhez sem reálisak, viszont van, ami a magyar tehetséggel pótolható. Európa legjobbjait úgy kell elképzelni, mint Zürich, Berlin, Hamburg, Madrid, Barcelona, Párizs, Szentpétervár, Moszkva. A világ legjobbjai egy ligával feljebb vannak: Milánó, München, London, New York és Bécs. A működési költség és a bérarányunk sajnos, még mindig 1:6-hoz a párizsi Operához képest, így ehelyütt is elmondom: ha 1:3-hoz lehetne, akkor már hoznánk ugyanazt a színvonalat. Nem tudom, érthető-e: harmadannyiból, mint Párizs! Hatodannyiból nem lehet. Ugyanakkor – és most jön a lényeg – közben mégis rengeteget haladtunk.

Sokkal jobb már az operás fizetés, tehát a „kizsákmányolási” szintünk csökkenhetett, és a rengeteg fejlesztés, a „mennyiség” átszüremlik a minőségbe.

Nem tudományos dialektikát hirdetek, csak azt mondom, hogyha átadjuk az összes új próbatermet, és az énekeseink sem szaladgálnak szét különböző színházakba, miközben ide szól a szerződésük, és meg is vannak magyar mérce szerint elég jól fizetve, az olyan koncentrált munkát eredményezhet, melynek következtében a néző azt érzi: itt valami gyökeresen megváltozott. És most nem egyéni teljesítményekről van szó, hisz nagyszerű művészeink voltak és vannak, hanem a produkciók bepróbáltsága, csapatjátéka, üzembiztonsága javulhat nagyot. Az Operaház és az Eiffel Műhelyház magas szinten megújított épületéhez és az oda járó közönségnek dukál a magasabb színvonalú opera- és balettjáték.

Az énekesek helyben tartásában most változás lesz, ha jól tudom.

Nagyon szeretném, ha lenne, de valójában tovább toltam a türelmi időt, őszig.

Miért?

A vidéki igazgató kollégák ugyanúgy megszenvedték társulataikkal a covidot, egy csomó halasztott bemutatójukat még most pótolják. Nem láthattak előre, nem tudhatták hozzánk igazítani a dolgaikat, márpedig énekesi szempontból egyszerűen ez a hazai realitás száz éve. Ezért úgy fair, ha most még egy darabig elengedem a dolgot. Jönnek a kikérők, azokat 90 százalékban jóváhagyom, de ősztől teljesen komolyan végigvisszük a szerződéseink érvényesítését. Március 31-ig eljuttatjuk a színházakhoz azt az inverz naptárat, amelyben benne áll, melyik énekes mikor foglalt nálunk 2022/23-ban, így tudnak majd tervezni. Ha pedig továbbra is leszerződik egy-egy művész olyan párhuzamos időszakra, amely üti a mienket, akkor mi állunk el:

az illető énekes szerződésének érintett szerepétől mi lépünk vissza, hogy úgy mondjam, pedagógiailag.

Egy fenékkel több lovat meg lehet ülni, de csak egymás után. Egyszerre lehetetlen, komolytalan, szerződésszegő, tehát szabálytalan is. Előadások megmentése más eset, kivételes, abban ősztől is számíthatnak ránk.

E mögött a konfliktus mögött az áll, hogy a vidéki színházak sérelmezik az Operának a vidéktől művészeket elszívó erejét.

Melyik másik magyar színház épült operaháznak? Egyik sem. Az operaénekesek tehát 1884 óta az Operaházban szeretnének énekelni. Ezzel nincs mit csinálni, Budapest az ország, sőt, a nemzet fővárosa. Akkor volna nagy baj, ha nem lenne operai értelemben elszívó ereje a fővárosnak, akkor rosszul dolgoznánk. Egyébként pedig mindennek van előnye és hátránya. Ha valaki egy vidéki színházat vagy szimfonikus zenekart vezet, annak nagy helyzeti előnye, hogy van saját régiója, amelyben nincs versenytárs. Budapesten legalább tíz szimfonikus zenekar működik: ha mi nem tudjuk tartani a bérversenyt, elveszítjük a zenészeinket. Tőlünk meg Bécs és más nagy házak szívják el a művészeket, nekünk a világ a konkurenciánk. Kinek panaszkodjunk? Értelmetlen.

Mindig több megoldásnak kell a tarsolyban lenni, és énekeseket kell nevelni, ez a teendő.

Abban tudok segíteni – és pár nappal ezelőtt volt egy újabb megbeszélésünk is e tárgyban –, hogy lobbizzak a Nemzeti Kulturális Tanácsban. A lehető legnagyobb támogatást szeretnénk adatni a vidéki színházak operatagozatai részére 2023-tól, hogy társulatot építhessenek ők is, támaszkodva az adott nagyváros fiatal művészeire.

Az újranyitás alkalmával debütált első rendezése: Erkel Hunyadija. Van személyes kötődése a darabhoz?

Emlékszem, a tíz évvel ezelőtti bemutatón – Szűcs Gábor rendezte a darabot – azt vettem észre, hogy tele voltam ötlettel, amellyel nyilván nem terhelhettem az akkori stábot, nálunk valóban szuverén a felkért alkotók munkája. De gyanús lettem magamnak. Az akkori főzeneigazgatóval, Héja Domonkossal aztán felvettük lemezre az ősváltozatot,  és tíz évvel később a mostani főzeneigazgatónkkal, Kocsár Balázzsal pedig már színpadra is fel mertük tenni. Nem vagyok nagy jós, de azt lehetett látni, hogy ez az épületfelújítás nem lesz egyszerű dolog, nem fogjuk tudni azt mondani 2022 január elején, hogy jó, akkor most minden építő menjen ki a házból, tartunk egy hónap műszaki próbaüzemet, csak gombokat nyomogatunk és hibákat naplózunk, majd próbálunk zavartalanul másfél hónapot – paralel az új balettprodukcióval. Ez az elképzelt idilli állapot kivitelezhetetlennek tűnt már jó egy évvel korábban, 2020 végén is.

Őrült versenyfutás ment az idővel,

a törvényben leírt szolgálatszámítási lehetőségekkel, a munkafázisok ütemezésével, befejezésével és a színpadtechnika gyermekbetegségeivel, porral, zajjal, hideggel, ennek nem lehet kitenni mást, tehát ez a korai felismerés megkönnyítette a döntésemet. Az előadásnál egyébként is célom volt, hogy megmutassuk a színpad új technikáját, legalábbis a tervezővel, Lisztopád Krisztinával vezette a kezünket, hogy megmutassuk a nézőknek: erre vártak és fizettek mint adófizetők ennyit. Lebecsülni sem szeretném az operarendezést – amelyet egyébként nem tanítanak Magyarországon, tehát hazai diplomája ebből senkinek sincs –, csak mellé tenném, hogy magam is művész lennék, sőt operista. Nyilván egyeseknek se nem eléggé énekes, se nem eléggé újságíró, se nem eléggé menedzser, de még az is lehet, hogy mindhárom. Valójában, ugye, mi meglepő van benne, ha egy színházigazgató rendez? Legfeljebb az, hogy tíz évet vár vele. A Hunyadi szerencsére igen kapós előadás lett, utólag derült ki, hogy sokkal többet is játszhattunk volna belőle. Sebaj, majd jövőre úgyis megy megint.

Nagy hangsúlyt fektetnének az utánpótlás kinevelésére. Kampuszt is terveznek, ha jól tudom. Hogy állnak ezek a tervek?

Haladunk. Felvettünk építészeket, akik most tervezik a beruházásokat. Amit én sem láttam tizenegy évvel ezelőtt, hogy az Opera a 2020-as évekre olyan helyzetbe kerül, hogy ha önmaga nem nevel ki például egy gyermekkarnyi gyereket egyetlen központban, vagy ha nincsen olyan általános iskola, amelyben tudjuk képezni a balettnövendékeinket is, akkor nem lesz utánpótlásunk, egyfajta „energiafüggőség” áll elő – másoktól. Iskoláktól, szülői hajlandóságtól, szerencsétől, programtervtől.

Eközben önellátásra törekszünk, az állami érdek védelmében állandóan szikrázik körülöttünk a levegő.

Nagyon nem bírom, ha lehúznák az Operát szolgáltatók, partnerek, ingyenjegyesek, és azt sem szeretem, ha másoktól függünk. Ezért elengedhetetlen egy kampusz. Itt kap helyet a Zeneakadémiáról kikerülő énekesek posztgraduális képzése, most szerződtünk le a régi vasútállomás-épület felújítására. Operastúdió készül, ahogy a világ számos helyén működik az operaházak mellett. Már működik a szakképzési programunk is, tavaly ősztől gyakorlati oktatási hely az Eiffel több szakma tanoncai számára.

Nem lesz ez konfliktusos azokkal az intézményekkel, ahol jelenleg az operaénekesek vagy táncosok kinevelése zajlik?

Semmiképp, hisz a posztgraduális képzéssel ráépülünk a Zeneakadémia diplomájára. Operastúdiónak általában azt nevezzük, ha valaki diplomával a kezében eljut egy operaintézménybe, ahol nekiállnak számára még néhány speciális, gyakorlatias óratípust adni: idegen nyelvű szerepgyakorlat, színpadi játék, korrepetíció, énekórák, és az illető – vizsgaelőadásokon túl – kis szerepekben és coverként elkezd beforogni a színpadi életbe. 25-26 évesen általában nincsenek készen az ifjú művészek főszerepekre. A Zeneakadémia az alma materem, sőt, most ott doktorálok, együttműködünk a Marton Éva énekverseny kapcsán is, miért mennék vele szembe? Együtt haladunk majd ezen az úton. A másik, amire gondolhatott, a Táncművészeti Egyetem. Ez esetben sem konfliktusként írnám le a helyzetet.

Egész egyszerűen van olyan év, amikor klasszikus balett szakon nem végez fiú, vagy amikor nem végez magyar…

Ekkora felhozatalból egyszerűen nem tudunk 120 fős magyar balettegyüttest fenntartani. Ehhez évente öt-hat kiváló képességű magyar művésznek kellene végeznie. A miénk nagyon technikás balettegyüttes lett Solymosi Tamás igazgatása alatt, és jóval többet, nehezebbeket, színesebb palettát kell táncolniuk. És tényszerűen igaz, hogy századannyi gyerek jelentkezik balettra, mint régen, ezért mi is aktívak lettünk, balettintézetet alapítottunk hat éve, így már két forrásból táplálkozhat a Magyar Nemzeti Balett. Az énekesképzés még nincs ekkora bajban, de közelít hozzá. Éppen ezért elindítjuk az OpeRajt programot, amelynek az a célja, hogy az országban találjunk ötven olyan énektanárt, akiknek fizetéskiegészítésért az lesz a feladatuk, hogy kutassanak fel fiúkat, férfiénekeseket képezzenek belőlük, különben maholnap nem lesz Magyarországon megfelelő férfiénekes. Nem keresem ezeket a plusz feladatokat, de jönnek szembe, és akkor mozdulni kell. A következő húsz év most dől el, míg beszélgetünk.

Ekkora hiány van fiú táncosokból és énekesekből?

Igen. A lányok még mindig nagyobb számban vannak, de ugyebár operákban hölgyek számára sokkal kevesebb a szerep. Egy operapartitúrába általában egy-két női szerepet írnak, ellenben hat-hét kisebb-nagyobb férfiszólamot. Ráadásul önnek missziója az is, hogy amit csak lehet, magyarok játsszanak. Épp ezért élem meg nehezen, amikor le vagyok „idegenszívűzve”, mert tulajdonképpen semmi mást nem csinálok, mint a magyar művészeket helyzetbe hozok, és megpróbálom addig is, amíg a saját képzéseink nem tudnak felfutni, a lehetőség szerint legmagasabb színvonallal keresni a közönség kegyeit. Ehhez jelenleg elengedhetetlenek a külföldi művészek a balettban, és időnként operánkban is.

De a cél az, hogy minden szerepre legyen nagyszerű magyar énekes

– ugyanakkor a mi világunk már Erkelék idejében is nemzetközi volt, időnként tehát nemcsak rászorultsági alapon profitálunk abból, ha szerződtetjük a jelen Anna de la Grange-ait vagy Federico Campillijeit – utóbbi olasz úr évtizedes munkája alapozta meg a mai balettegyüttest.

Most, hogy újranyitottak, mi lesz az Erkel Színházzal? „Az Erkel az Opera neve alatt nem hiszem, hogy meg tud újulni” – mondta. Most akkor marad önöknél vagy sem? Igaz a hír, hogy musicalszínházzá alakul?

Úgy értettem: az biztos nem fog menni, hogy egy harmadik operaház is legyen Budapesten. Kiszolgálni sem bírnánk, és közönség se lenne bele. Becsapjuk magunkat, ha ezt nem ismerjük fel, nem a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben vagyunk már rég. Húsz éve léptem be, pont az Erkelben dolgoztam, és láttam, hogy akkor sem telt könnyen, ez a probléma azóta és a coviddal megfejelve négyzetre emelte magát. Közben lett két elsőrangú játszóhelyünk, amellyel az Erkel jelen állapotában nem képes felvenni a versenyt. Mindenképpen annak a pártján állok, hogy maradjon az Opera kezelésében a színház, mert egy létező, a működtetésében 70 éve jártas intézmény tudja a legtakarékosabban üzemeltetni és leghatékonyabban képviselni benne az állami érdeket. A széles hozzáférést, a műfaji változatosságot és a bizniszmentes minőséget is mi garantálhatjuk, mint az állam legnagyobb művészeti intézménye, amely szándékosan nem akart gazdasági társasági formába vedleni, még ha központi költségvetési intézményként nehezebb kenyér is.

Az Erkel Színház nézetünk szerint egy színpadra, árokra, backstage-re, klímára, új homlokzatra koncentráló átépítés után

legyen újra befogadó színház, mint amilyen Városi Színház korában volt negyven éven keresztül.

És akkor befogadunk szimfonikus zenét (a zenekaroknak nincs koncerttermük, a Müpába és a Zeneakadémiára sem férnek be mind), jó minőségű musicalt, ültetett könnyűzenei koncertet vagy néptáncgálát, bármit, ami valóban nívós. Emellett néhány sorozatnyit mi magunk is játszanánk a magyar közönségnek. A következő két évben – amíg egy ilyen döntés egyáltalán megszülethet a leendő új kormányzattól – addig is befogadó színházként kívánjuk az Erkelt működtetni, operát és balettet viszont már nem viszünk színre, mert egyszerűen nem alkalmas már rá a színpada. Talán emlékeznek, a 2013-as rapid felújítás 1.7 milliárd forintja csak megelőlegezni kívánta a legnagyobb befogadóképességű magyar színházépület igazi átépítését. Amint az megtörténik, s egy multifunkcionális, modern színházépület válik belőle, mi is szívesen játszunk benne olyan darabokat, amelyek oda vágynak. Addig is dolgozunk a terveken.

Megújult az Opera és az Eiffel, megnyílt a Magyar Zene Háza, nemsokára nyit a Néprajzi Múzeum, és még sorolhatnám az átadásokat. Van ennek bármi köze a 2022-es választásokhoz, vagy csupán most értük utol magunkat?

Mindkettő igaz. Nem gondolom, hogy ne lenne létjogosultsága annak is, hogy egy-egy kormányzati ciklus után szeretnék megmutatni, mit csináltak az elmúlt időszakban.

Két nap van a választásig, hogy látja, mi a tét most április 3-án?

Mint operaigazgató nem szabad politizálnom. Itt nálunk a házon belül béke van. Sosem kerül szóba. Senki nem alacsonyítja le ezt a hivatást, amely a képességekre és az odaadásra épül odáig, hogy összekapjunk azon, ki hova szavaz. Csak annyit engedek meg most magamnak – hiszen én is magánemberként szavazok, nem operaigazgatóként –, hogy voksolás előtt azért nézzük meg, mi volt a helyzet 2010 előtt – például operailag. Itt állt egy lepusztult Operaház és egy bezárt Erkel Színház. Tizenkét évvel később teljesen más a helyzet. Az akkori kormányzat láthatóan nem volt opera-érzékeny, a mostani viszont bizonyította, hogy kultúrapárti. Nagycsaládosként, keresztényként, magyarként hasonló tapasztalataim voltak.

Többgyerekes édesapaként mit gondol a közelgő családvédelmi népszavazásról?

Erre nagyon egyszerű a válaszom. Nem, nem, nem és nem.

A gyerekek még a színháznál is fontosabbak, itt minden prevenció elkél. És nem kell megvárni a gátépítéssel az árvizet.

 

Fotó: Ficsor Márton

Összesen 18 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés