Üssük fel Vajda Jánost, hiszen a nagy emlékezések mestere mindig segít, ha egy pillanatra elfogy a szó, elhalkul a beszéd:
»Mi egymásé vagyunk. Egymásban / Élünk, találjuk örömünk. / Ismerjük egymást; fény s homályban / Találkozunk, ölelkezünk.«
Az ember voltaképpen egész életében arra törekszik, hogy a sötétség helyére fényt szerezzen magának. Hogy a mindenség is ragyogjon, legalább egy pillanatra, hogy elhiggyük, az élet mindig legyőzi a halált. Mert amit mi magunk teremtünk, és ami az örökkévalóságban visszhangzik, már biztosan a miénk. Ez az örökség megmarad, gyarapodik, olykor vigasza olyanoknak is, akik azt hinnék, a reménytelenség és a homály az ember természetes állapota. Erre születtünk: szolgálni, képviselni, ha pedig szükséges, bátran dacolni a végzettel, csatába indulni, amikor hív a kürtszó.”