A könyv, ami végképp lezárja a vitát, létezik-e lmbtq-lobbi

Pontosan ugyanúgy működnek, mint egy szélsőséges szekta. Ez a legfontosabb párhuzam, amelyet most már magyarul is olvasható könyvében Maria Keffler megvon a transzmozgalommal kapcsolatban. Az amerikai pszichológus megannyi fiatallal foglalkozott már, akiket a lobbi megtévesztett, majd ráébredtek tévedésükre, de kliensei között számos család is van, akik elszánt küzdelmet folytatnak félrevezetett gyermekükért az lmbtq-lobbival szemben; Dávidok a Góliát ellen. 

Keffler a minap bemutatott könyvében (Visszalépés, visszaváltozás és megtisztulás) az lmbtq-betűszót két részre bontja, lmb-re és tq-ra. Meglátása szerint ez pontosabb és jobb megközelítés, „mivel a homoszexualitásnak és a biszexualitásnak (melyet az LMB rövidítés képvisel) nagyon kevés közös vonása van a transznemű/queer közösséggel (melyre a TQ rövidítés utal).” A szakember szerint „valójában a TQ-aktivizmus tanainak és követeléseinek nagy része nem egyszerűen ellentétes az LMB-közösség jogaival és védelmével, hanem felül is írja azokat”. 

A szerző tapasztalata szerint „a genderkultuszba való beavatásra toborzott személy általában gyermek vagy fiatal felnőtt, mert ez az elsődleges demográfiai célcsoport a transzneműek jogaiért küzdő aktivisták és a genderipar számára”.

Így van, Keffler nem kertel és nem finomkodik: a szekta mellett egyenesen genderiparról beszél, de hát túl sokat látott már ahhoz ebből a sátáni rendszerből, hogy ez felróható legyen számára. Egyértelmű és alátámasztott választ ad olyan hazai álkérdésekre, mint hogy létezik-e az lmbtq-lobbi, valós veszélyt jelent-e a fiatalokra (és a gyermekekre), illetve arra is, milyen egyéni és családi tragédiákat okoz az iparág. 

Az odaadó munkát végző Maria Keffler szerint

Pontról-pontra levezeti és bemutatja a transzmozgalom és az egyéb extremista szekták közötti megdöbbentő párhuzamot, amellett érvelve, hogy e mozgalom korunk új és veszélyes szektája.

Rámutat; „a genderipar az embereket aljas módon a személyiség magjánál, az identitásnál veszi célkeresztbe”, ami pedig a legaljasabb, hogy „a genderideológia kultusza kifejezetten a gyermekeket, mégpedig különösen az identitásuk kialakulása körüli életszakaszban levő gyermekeket célozza meg. Úgy tűnik, az eleve gondokkal küzdő gyermekek a legérzékenyebbek a szektás manipulációra”. 

A szakmailag jól felépített könyvben számos olyan kifejezéssel is találkozunk, amelyek a magyar olvasó számára még meglehetősen ismeretlenek (ezekre a könyvekre éppen azért van szükség, hogy ne is váljanak életünk részeivé). Ilyen például a holtnév („deadname”) kifejezés, amely „arra a névre utal, amelyet a szülők adtak valakinek születésekor, és amelyet a transzneműként azonosított személy később elutasít”. Ez a fogalom önmagában is tökéletesen összefoglalja a transznemű szekta céljának baljós szellemiségét. Rajta keresztül rádöbbenhetünk, hogy „a genderipar ki akarja irtani az újonc személyes énjét, amely az oltalmazó, biológiai (vagy örökbefogadó) családban alakult ki, és olyan identitással akarja újjáteremteni az újoncot, amely nemcsak beleegyezik a több tíz- vagy százezer dollár értékű gyógyszeres és műtéti beavatkozásba, hanem lelkesen végig is viszi azt.”

Keffler arra is rámutat, hogy mára az amerikai társadalom szinte minden szegletét áthatotta a genderkultusz és a jelek szerint önámítás abban bíznunk, hogy ha nem veszünk tudomást a problémáról, a mi hazánkat majd elkerüli. Már csak azért sem, mert a globális hálózatok működési logikája is ezt diktálja. Mint írja,

És ha már az egyházakat hozza szóba, nem mulasztja el bemutatni azt a logikai hátteret sem, amely szerint „a genderideológia esetében az ember vagy Isten mellett vagy Isten ellen van. Ha valaki egyszerre mindkét lovat próbálja megülni, akkor úgyis az utóbbi oldalon fog lepottyanni, függetlenül attól, hogy milyen szenvedélyesen állította az előbbit.” Tanulságos… 

Jegyezzük meg, teljességgel nonszensznek hat, hogy az alábbihoz hasonló bekezdéseket kell ma írni: „Ne feledjük azonban, hogy az aktivisták keményen nyomulnak azért, hogy a gyermekeket eltávolítsák azokból az otthonokból, ahol a szülők nem engedik a gyermek medikalizációját. Szülők már saját biológiai gyermekeik felügyeleti jogát is elvesztették emiatt. Ha ellenségességet tapasztalunk egy csoport vezetői részéről, bölcsebb lehet, ha megszakítjuk a kapcsolatot az adott csoporttal, minthogy megkockáztassuk, hogy feljelentést tegyenek ellenünk a gyermekvédelmi szolgálatnál.”

Vagy akár ilyet:

Maria Keffler munkája kézikönyv szülőknek, akik abba az ördögi helyzetbe kerültek, hogy gyermeküket beszippantotta a transzmozgalom. Az elméleti alapozáson túl egyben gyakorlati útmutató is kommunikációs helyzetekre, stratégiákra és konkrét eszközökre. Döbbenetes erejű és megrázó személyes vallomások gyűjteménye visszaváltozók, félrevezetettek és családjaik tollaiból, miközben végtelenül őszintén szól a pornóipar okozta brutális, társadalmi méretű sebekről is. 

Végigvezet a teljes terápiás szakaszon, figyelmes és empatikus. Nem minden megjegyzése vagy kitekintése releváns magyar közegben, de még ezek a szakaszok is figyelmeztetőek és tanulságosak. 

Keffler könyvének egy mondata – amely a kötetben egy gyakorlatias segítségnyújtáshoz kötődik – valójában a mű és a szektával szembeszegülők mottója is lehetne: „Ne hagyjunk a genderideológiának több teret, mint amennyivel már amúgy is rendelkezik!” 

De – amellett, hogy aktív cselekvők vagyunk – legyünk azért optimisták! „Ennek a szektának az ideológiája félretájékoztatáson és dezinformáción alapul, és egy ponton össze fog omlani, mert az igazság végül mindig napvilágra kerül.”