Katalin. És ahogy élére állnak a szavaid a végén, majdnem azt mondtam, hogy mint kis piros pártkatonák, úgy menetelnek a fényes örökkévalóba, hát attól én igencsak meghatódtam. Egy pillanat, kopognak, rögtön jövök, na, már itt is vagyok, semmi extra, csak egy csóresz volt, lényegtelen, alig volt rajta ruha, hát normális ez, télen? Ki tudja, miket terjeszt, fogdossa itt össze nekem a vadonatúj kilincset. Méghogy nem-e kérek egy kis kenyeret meg halat, hallod, hát nem akarom tudni, hogy miként jutott hozzá, na hagyjuk.
Szóval, Katalin, visszatérve, csodás, ahogy elmeséled ezt az együttszenvedést, tudod, én is voltam már hasonló helyzetben, láttam egyszer, egy röpke pillanatra, a házunk előtt, az utcán, Porcika néni arcát, ahogy próbálta kiemelni a mozgássérült fiát a Fiat-ból, haha, szóval egyből láttam az arcán, hogy compassióban van ő is egészen, na persze,
nem akarom az övét ahhoz mérni, aki egy teljes országért érzi ugyanezt, gipszbe verve, karanténban, Isten ments,
Katalin, mert amaz mégiscsak egy b-kategóriás, harmincas nóném anyja, hát nem is lettek jobban, érted, csávókám se pattant ki vígan a kerekesszékből, és ez biztos, mivel láttam őket újra a minap (így jár, akinek nem akad nagyhirtelen egy pestis sújtotta szegregációs település, egy elgennyesedett sebhelyű köztéri szobor, egy szomorú, orrsövényferdüléses polgármesterjelölt, vagy egy rászoruló lábgombás középvezető).
Mert az, ki országunkért szenvedett, érdeme jeléül lerázta magáról a gipszek bilincsét, kiemelte büszke fejét a karanténok kínjaiból, s